Bilincsben

A kalauzlány csak a kísérőnek tépett jegyet, azt mondta: – Hagyja, tudom én, kinek a költségén utazik maga.
Azzal visszaadta a pénz felét. Rab és kísérője összenézett.
– Köztörvényes? – érdeklődött barátságosan egy öregúr. – Netán politikai?
– Egyik sem – mondta a kísérő. A buszon csend volt, az utasok a bilincseit nézték. És hogy milyen türelmesen viseli sorsát, nézi a világot, a képe derűs. Egy diáklány megsajnálta, tétován visszaküldte mosolyát.
A kórháznál leszálltak, aztán be. A kapunál nagy szemeket meresztettek, de senki sem állta útjukat. A liftben egy nővér felajánlotta, hogy segít. – Az jó lesz – örült a kísérő. Bemondta, hányas a „pavilon”.
Suhant előttük a nő, mint valami idegenvezető angyal. Arcán őszinte sajnálat.
– Nem vagyok halálraítélt – mosolygott rá az elítélt. – Csak elengedtek ide, látogatóba.
A négyszázhúszas kórteremben befont hajú, fülbevalós, fakó arcú ifjú ült az ágyán. Mikor beléptek, fel akart állni, de aztán dekadensen visszahanyatlott.
– Na, milyenek vagyunk? – nevettek a látogatók. A beteg elhúzta a száját, kilátszott sorvadásos ínye.
– Nem is tudom – sóhajtotta végül. – Te egy kicsit közönséges vagy – nézett az elítéltre. – Valahogy nem jó ez a cucc. Kopott kék farmer, kockás ing, mi ez. Meg az a zubbony rajtad. Túlságosan közönséges. Te pedig – mustrálgatta a kísérőt – szerezz a ruhatárból rendes smasszer szerelést. Ebben a bőrdzsekiben inkább spiclinek látszol. Hol jár a besúgó párban a rabbal.
– Ja és ezt az izét cseréljétek ki nagyobbra, valami otrombára, hogy megütközést keltsen. Te folyton rejtegetni próbálod, és éppen ezért bántóan feltűnő, érted?
– Üm – mondta a rab nem túl nagy meggyőződéssel.
– És Larry? Ő mikor jön? – kérdezte a kísérő. A beteg legyintett.
– Beszólt, hogy ma nem tud kamerázni. Az éjjel beszívott megint.
– Ennyi? – kérdezték a látogatók.
– Sajnálom – sóhajtott a beteg. – Azt az izét azért nem kellett volna fölrakni… – mutatott a bilincsre.
– A kedvedért tettük, főnök. Azt hittük, jót röhögsz majd. Te emlegetted mindig az ilyen terápiát…
A beteg bágyadtan intett, menjenek már. A kísérő a zsebét vakarászta. – Binláden – káromkodott. – A zakómban maradt a kulcs. Otthon, az előszobában.
Az elítélt elsápadt. – Most megb..tál, haver. Hogy megyünk innen haza?
– Ne pánikolj már. Ahogy fel, úgy le is.
Szorosan egymás mögött haladtak, mégis fürkésző tekintetek kereszttüzébe kerültek, a liftben egy néni elhúzódott tőlük. – Fapofát! Most gyorsan ki, és az első taxiba bevágjuk magunkat… – suttogta a kísérő.
Nemsokára azonban hirtelen megtorpantak.
– Ezek azok – mondta a rendőröknek a kapus. – Már az elején gyanús volt mind a kettő. Különösen ez a bőrfejű faszi. Hát ki látott már olyat, hogy a zsaru bőrfejű, a bűnöző pedig hippi.
És vitte őket máris a meseautó.

Népújság, 2002. január 17., csütörtök

Bölöni Domokos