Poklos-patak túra

Ady Endre nagy költő volt, ugyanakkor felülmúlhatatlan ötletgazda. Amikor elolvasta Az Értől az Óceánig című versét, Kukubika Szerencsikának lúdbőrös lett a háta. A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy ifjabb Kukubika Szerencsikáról van szó, az idősb csaknem húsz éve elhunyt, és az ifjú is túl volt már a hatvanon, de hát ennek a tárgy szempontjából semmi jelentősége.
Senki sem örül kezdeményezésének. Minden baj forrása a szponzorálás. Kukubika Szerencsikának nincs felszerelése, sem kapcsolatai, összeköttetése, protekciója. Kocsiról, ladikról, de még egy bár egy nyamvadt lószekérről sem beszélve. Gebéjét öt éve szemre vásárolta meg egy derék kutyapecér.
Könyves ember volt Kukubika Szerencsika. Nem nyomtattak volt olyan könyvet, amit át nem nézett volna, nem tudott papír oly szutykos lenni, hogy ki ne olvasta volna, egyszer talált egy Tolnai Világlapját, máskor Ribáry Ferenc Világtörténelme Ó-kor című kötetének széthasított példányát, azzal indult, hogy Belizár kirohanása Rómából, ezt nagyon szerette, sírt is, hogy a hatalmas vitéznek ki kell rohannia az örök városból.
Az érdekesebb könyveket hazavitte. Vityillója tömve a Gutenberg-galaxis meggyalázott csillagaival.
Elballagott a kerületi megbízotthoz, az úgy tett, mintha komolyan venné, elirányította a kommunitáris rendőrökhöz, azok éppen a kommunitáris ebekkel bajmolódtak, elküldték melegebb éghajlatra, közben a szemük előtt a befagyott Poklos, és semmi szikra. Úgy fagy le az agy is, mint a motor. Az egyik kocsmában végre felkarolták. Igaz, nagyon ittas volt, a felkarolásból röptetés lett, szerencsére csak az orrát verte be valami lépcsőbe a felhagyott halasbolt mellett.
Annyira felbőszítette a társadalom közönye, kihallgatásra ment a városházára. Fogalmazta magában a csábító reklámszöveget: „Jöjj velünk Poklos-túrára, / szponzorál a Városháza.” Persze jobb rím lett volna az, hogy „támogat a Duna Pláza”, de csóró túrázó jéggel főz. Csakhogy a városházára be sem engedték, mert nem volt nála a buletinje, személyazonossági nélkül nem audiálnak, na meg azt sem tudta, kihez kell fordulni, jaj, annyit sem tudott összefüggően elmondani, hogy mit akar.
Nosza át a prefektúrára. „Indul már a Poklos-túra, / szponzorunk a Prefektúra”. Ha épségben visszajut az Óceánról, költő lesz, döntötte el végérvényesen Kukubika Szerencsika. Ám hiába lobbant föl a lelke, a prefektúráról is dolgavégezetlenül oldalgott ki, miután ott is csak hebegni-habogni tudott, és az egyik fekete egyenruhás erősen megnézte magának; mondhatni légpárnán szelelt el.
Ha nem, hát nem, horgadt egekig benne a dac, az eduárdó de azértis-szindróma. Az ócskán találni korcsolyát, a városnak nincs jégpályája, nem Csíkország, hogy a halott mellé fektessék a hokibotot, amivel megdolgozta nagyoláfalusi ellenfeleit, Kukubikának van pénze, hiszen a kaján kívül nem költ semmire, a papírt, bár gyengén, de rendszeresen fizetik, aztán ott a turkáló, szerzett tollpihével bélelt dzsekit, vastag nadrágot, Niels Holgersson-stílű sapkát, hószemüveget, elemlámpát, egy drb. síbotot (a párját nem találta a turkálós nőci), szóval mindenfélét na, ami egy rendes Poklos-túrához kell az értől az óceánig. Hátizsákjában termosz és száraz kaják, de nem annyira kötött a programja, hogy esténként ki ne szállna a mederből és meg ne húzza magát valahol, el ne fogyasszon egy csésze pacallevest valamelyik restiben. Sőt még fányképező masinát is talált, igaz, meg sem forudlt a fejében, hogy talán nem digitális, és esetleg film is kellene belé.
Ködös hajnalon indult, magad uram, ha már a média sem segít, hiszen az újságnál is kinevették, a helyi tévénél pedig szabályosan megmotozta egy alak, mindenképp el akarta venni tőle vadonat bőrkesztyűjét, míg rá nem jött, hogy a kettő kétféle, akkor pedig seggberúgta Kukubikát, és hess.
Nincs fogalma a világnak, micsoda isteni érzés korcsolyával utazni a Poklos-patakon! Átszállni a Maros jegére, onnan pedig a természet zúzmaramenyasszony-pompájában gyönyörködve csúszkálni, ráérősen, szelíd gondolataidtól kísérve, a Vegyipari Kombinátot némileg elkerülve, mégis célirányosan, acélos tudattal, mindig lefelé, amennyire csak lehet.
Kukubika Szerencsika tudta: a Maros Szegednél egyesül a Tiszával, aztán valahol alább folyik a Dunába, tovább nem izgatta a dolog, mert menet közben „kiszáll”, orientálódik. Barátkozik tájakkal, új városokat, embereket ismer meg és fedez fel, ez a pontos szó, felfedező ő, mint Kőrösi Csoma, megmutatja a magyaroknak Ady Endre útját az óceánig. Az nem zavarta, hogy az Ér merre csörgedez, a költészetben mindent lehet úgy is érteni, ahogy kell, de úgy is, ahogy nem muszáj. S akkor nincs hézag, ták dálse, tovább.
Valahol Gyulafehérvár magasságában fogták ki. Sikerült azonosítani, mégpedig egy, a zsebében talált, nejlontasakba göngyölt, csaknem légmentes fél verskötet alapján, melynek utolsó lapjára cetlit ragasztott, „Ady Endre – Kukubika Szerencsika, Poklos-túra.” És a vers címe, több európai nyelven.
Sosem tudta meg, morfondírozott a pap, aki egyszál magában imádkozott a sírnál, hogy a Fekete-tenger: az nem egy óceán.
De ennek a Kukubika szempontjából már semmi jelentősége.

Bölöni Domokos

Népújság, 2006. február 11., szombat