A délutáni órákban érkeztem ki az állomásra. A peronon várakozó tömeg közül, megvillant néhány ismerős arc, ám fáradságom miatt, jobbnak találtam, ha egyedül utazom. A városból haza igyekező emberek morajából, csak néhány szó hatolt át érthetően a tudatomon, de számomra nem volt jelentőségük. A közelemben állókat néztem. Nem kíváncsiságból, csupán tétlenségből, így ütve agyon az időmet a vonat érkezéséig.
Az elsők között ültem fel. Magányra vágyóan egy teljesen üres ülést választottam, azonban pár másodperc múltán a fülkébe újabb utasok jöttek. És mintha homlokomra lett volna írva, hogy magamra akarok maradni, mert vagy átmentek a fülkén, vagy más ülésekben foglaltak helyet. Nyugalmat így sem találhattam, de beláttam, hogy a helyzet sem ezt a célt szolgálja. A túlsó oldal szemközti ülésére szomszéd falusi iskolások (megismertem Zolit, aki a falunk ifjúsági csapatában focizott) fészkelődtek be, közben nagyokat kacagtak. Nekem az lett feltűnő, hogy a röhögésük közé kutyaugatás vegyült. Vidámságukat éppen ez okozta, mivel az egyik lány a kezeiben egy japán pincsit szorongatott. Zoli barátkozni próbált vele, ám a simogatás során a kutyus belemart az ujja begyébe. A bosszúság fokozásáért Zoli tovább ingerelte. Az öleb fogait csattogtatva akart kiszabadulni gazdija kezéből és zaklatójára ugrani. A lány kissé idegesnek tűnt, időként kihajolt az ülésből, átbámult az üvegezett ajtókon, mintha lesne valakit a folyosókon. Mindezek ellenére nevetett a többiekkel, pillantásait néha rám vette, és amikor elkaptam azokat, elpirulva fordult félre.
– Ismered azt a szemközti srácot? – kérdezte Zolitól, kissé halkan.
– Annak a focista Gézának a testvére – felelte Zoli. – Ez szokott irkálni az újságokban. Rendes alak, csak nehezen barátkozik.
– Olyan csendes és megviselt, de még így is jól néz ki.
– Nem csoda. Azt mondják, nappal az erdőn dolgozik, és éjjel írja a cikkeket.
A fülkeajtó nyitásakor teljesen elcsendesültek. A lány hirtelen mozdulattal a pólója alá dugta a kutyát. Könyörgően rám nézett, mintha attól tartana, hogy el fogom árulni a kalóznak. Eszemben sem volt, inkább mosolyogtam a cselekedetén, ami őt is meggyőzte és már bátrabban nézett rám. Titokban arra gondoltam, hogy irigylésre méltó a pincsi helyzete, szívesen lenném a helyében: kellemesen meglapulni a lány melleinél és hallgatni heves szívverését, amit most a leleplezés miatti félelme okoz.
A kalóz a jegyeiket ellenőrizte, amikor Zoli elpisszentette magát. A pincsi azonnal érzékelte az ellenséges hangot, morogva kezdett vergődni a póló alatt, keresve a kibúvót. A lány zavartan kapott hozzá kezeivel, közben mentegetőzésbe kezdett, hogy az osztálytársától kapta ajándékba és másképp nem tudja hazavinni. A kalóz arcán semmi jele nem volt a szigornak, elmosolyodva bepislantott a lány pólója alá:
– Harap? – kérdezte, talán kétértelműen, majd fejét csóválva tovább állt.
A lány megvetően nézett Zolira, majd erősen a bokájába rúgott.
– Te, lüke… Kifizetted volna, ha megbüntetnek?
– Én, csak szólni akartam, vigyázz, nehogy leharapja a bimbókat? – védte meg magát a fiú, titkolva a fájdalmát.
– Miből gondolod, hogy vannak bimbók?
– Szokott lenni, ha csak ki nem nyíltak!? – jegyezte meg Zoli, érződve a hangján, hogy nem gondolta komolyan.
Feltűnően mosolyogtam az eseményeken. A lány felém fordult és visszamosolygott. Már nem zavarta, hogy a tekintetünk összetalálkozik. Éreztem, valami melegség átjárja a belsőmet, és már nem is akarom a magányt, sőt nehezteltem, hogy a következő állomáson megvalósul előbbi vágyam: magamra maradok. Pedig még nem akartam!
Leszálláskor az ajtóból visszafordultam, hosszasan néztük egymásra, és tudtuk, hogy holnap is lesz egy potyautas a vonaton… a szerelem.

Forrás: Faluról jöttem…