Zicherman István: Találkozások ’56-tal

Nem sokkal iskolakezdés előtt apámmal és anyámmal kiutaztunk Magyarországra. Mi voltunk a szovjet turisták. Éreztem a történelmi pillanat súlyát, ugyanis a határon annyira izgultam, hogy a bejövő szovjet határőrnek magyarul köszöntem, a magyarnak meg oroszul karattyoltam. Megtévesztett a vörös csillag a sapkarózsákon.
Budapest nagyon tetszett, főleg az állatkert, a budai vár, az utcák és a kis földalatti. Megbámultam a Lánchidat és köpdöstem a Dunába. Körberohangáltuk a várost és apám ismerőseit. Részben érintettük pesti rokonságunkat – nagymamám testvérét, Sanyi bácsit. Akkor voltam igazán dühös, amikor otthagytak egy napig. Sanyi bácsi feleségének véleménye szerint a jól nevelt gyerek csendben ül, egy helyben, nem beszél, nem játszik, nem vesz levegőt. Halálra untam magam. Próbáltam valamit mondani a progresszív szovjet pedagógiai módszerekről, de ez meg feldühítette Sanyi bácsit. Neki, miután megjárta a világháborút és az orosz hadifogságot, megvolt a véleménye Makarenkóról és az egész progresszív szovjet pedagógiáról.
Voltunk még valakinél vendégségben: itt a morgó kutyára, a vadásztrófeákra és a visszafelé vezető úton előttünk átvonuló vaddisznókondára emlékszem. Voltunk még Esztergomban – és annak nagyon örültem. Viszont nem mentünk Egerbe – és ennek nem nagyon örültem, hiszen már nagyanyámnál kiolvastam az „Egri csillagokat”, és látni akartam, hol verték meg Dobóék a galád Jumurdzsákékat.
Emlékszem még arra, hogy Budapesten feltűnt, mennyi golyók ütötte lyuk van a házakon. Megkérdeztem apámat:
– Ezt a fasiszta megszállók csinálták, igaz?
– Igy is mondhatjuk – volt a válasz.
1956-ról akkor még nem lehetett beszélni. Ezért apám kommentárok nélkül hagyta a naiv gyermeki kérdést.
Másodszor 1987-ben „találkoztam” 1956-tal. Abban az évben úttörőtáborban töltöttem a nyarat, amikor is Magyarországról, Veszprémből, diákok érkeztek jutalomnyaralásra a Togliatti mellett lévő „Vörös Vitorlák” névre hallgató táborba. Elég gyorsan összebarátkoztunk, és természetesen mindenféléről beszéltünk. Mifelénk éppen javában tombolt a peresztrojka, a társadalom lehetőséget kapott nyíltan beszélni különböző, addig tabunak számító témákról, több lapban publikációk láttak napvilágot a történelem különböző eseményeiről, melyek mondandója igencsak eltért az addig sulykoltaktól. Erről is esett szó, többek között. Amikor 1956-ra terelődött a szó, az egyik, magyar srácokkal érkező tanárnő félrehívott engem és azt mondta, hogy erről a diákokkal tilos beszélni. Őszintén megdöbbentem: ami nálunk már úgy futott, mint „a magyar nemzeti felkelés és forradalom”, azt Magyarországon még mindig „ellenforradalomnak” nevezték! Elképesztő, de a kommunizmus fellegvárának számító Szovjetunióban jóval korábban kezdődött egy társadalmat érintő újraértékelési folyamat, mint a „legvidámabb barakknak” számító „gulyás-kommunista” Magyarországon.
Miután kezdetét vette a tanév, új tantárggyal bővült ismeretanyagunk. Ezek voltak a „honvédelmi ismeretek” órái. Általában minden iskolában ezeket egy nyugalmazott tiszt vezette, kisebb nagyobb sikerrel. Az én bajaim csak ekkor kezdődtek. Az oktatónk, először találkozva a nevemmel a névsorolvasás alatt, tiszta szívből megutált. Az érzés kölcsönös volt. A tantárgyból hamarosan bukásra álltam. Nem mintha nem értettem volna a gépkarabély használatához, vagy nem érdekeltek volna az „imperialista hadseregek harcászata és haditechnikája”, csak a tanárral volt valami baj. Félévkor az igazgató felmentett az órák alól – ekkor már az iskola egyik élsportolója voltam, a „Dinamó” és „Torpedó” egyesületek színeiben, és eléggé furcsán hatott, hogy város egyik legjobb lövésze, katonai több-tusázója, az iskolai karate- és szambo-klub „dívája” bukásra álljon a harcászat elméletéből. Amikor tájékoztatott döntéséről, megkérdeztem, hogy ennek meg mi baja velem. A válasz rövid és igen meggyőző volt: „1956-ban, Budapesten, légnyomást kapott, amikor a tankját kilőtték. Ő megmenekült, a bajtársai bennégtek. Azóta nem szereti a magyarokat.”
…Miért pont Magyarországon tört ki az a forradalom, 1956 őszén, mely alapjaiban rengette meg a kommunista rendszert? Hiszen az, amit 1945 után ebben az országban bevezetett Rákosi Mátyás és környezete – a pártvezetés és az államvédelmi szervek mindenható hatalma, a parasztok kuláktalanítása és a másképpengondolkodók elnyomása, üldözése, a pusztító iparosítás és saját népének nemzeti öntudatának, tradícióinak meggyalázása -, gyakorlatilag ugyanilyen formában Kelet-Európa többi államában is végbement.

Forrás: Zicherman István: Előszó helyett. In: 1956 szovjet szemmel. A másik oldal. Anno Kiadó, Budapest, 2006