Deliver László: A népharag nem bírósági tárgyalás

/67 éves, nyugdíjas kertészmérnök; 1956-ban 34 éves/ – Pillanatok alatt megváltozott minden. Az emberek szóba elegyedtek egymással az utcán, végre mertek beszélgetni. Szerintem a néhány lumpent leszámítva azért keveredtek mindenféle fegyveres ügyekbe, mert attól tartottak, hogy működésbe lendül a terrorgépezet. Úgy, mint ahogy az előző években.
Időnként valamelyik utcasarkon összeverődött két-három ember és szidták Rákosit, a vérmesebbek az összes kommunistát, mindenki előjött a saját személyes sérelmeivel. Volt miről beszélni. Aki túlságosan belelovalta magát és durva lett, azt többnyire leintették, például a Sztálin-szobor ledöntésénél. Amikor a térdénél hegesztőpisztollyal levágták, sokan tapsolni kezdtek. Erre egy diák nagy pimaszul megjegyezte: – Biztos akkor is tapsoltak, amikor fölállították! Szemét, gyáva népség! – Kis híján megpofozták. Egy öreg melós nagyon dühösen kioktatta. Hogy könnyű annak, akinek még nincs mit vesztenie. Akinek nem kell kenyeret adni a családjának. Persze volt, aki a fiú védelmére kelt.
Tele volt a város hírekkel és rémhírekkel is. A boltok előtt hatalmas sorok álltak és közben beszélgettek az emberek. Mondta mindenki a magáét. Időnként szirénázva jött egy mentőautó. Elterjedt a hír, hogy az ávósok mentősnek álcázzák magukat, így viszik a lőszerutánpótlást. Nagyon haragudtak rájuk, ők testesítették meg a zsarnokságot. Ők voltak azok, akik elvitték az embereket, ők kínozták a letartóztatottakat, mindenki őket gyűlölte elsősorban, akár a németeknél a gestapósokat. Talán még a szovjetekre se haragudtak annyira, mint rájuk. Őket a közhangulat áruló, rongy embereknek titulálta. Ezért vadásztak annyian a sárga cipőjükre, mert abban is az árulás jelképét látták. A kiváltságot, a kedvezményt, amiért eladták a lelküket. Az a sok szorongás, ami az előző éveket jellemezte, végre kirobbanhatott és természetesen a terrorszervezet tagjai ellen irányult.
A tömeg persze leegyszerűsíti a dolgokat. Mindenért az ÁVO lett a felelős, elfeledkeztek arról, hogy többnyire csak a felső kommunista vezetés parancsait hajtották végre. Csak hát a pártfőnökség messze van, az ávósok meg személyesen tartották rettegésben az embereket. Az viszont nagyon szomorú, hogy a feldühödött tömeg szerencsétlen besorozott, kiskatona ávósokat is meglincselt. Mit tehettek azok arról, hogy sorozáskor éppen ide irányították őket! De hát a népharag nem bírósági tárgyalás. A sok elnyomás, megaláztatás egyszer csak fölrobban, elpusztít ártatlanokat is.
Nekem még a hét végén is az volt az érzésem, hogy órákon belül leverik a lázadást. Időről időre fölbukkantak az orosz tankok. Lassan, szinte lépésben jöttek, mintha aknamezőn járnának. Csikorgó lánctalpakkal gördültek a Rákóczi úton. Néha hirtelen megálltak és forgatni kezdték a tornyukat. Nem tudom, hogy rájuk lőttek-e vagy csak fegyvereseket láttak, mindenesetre tüzet nyitottak, oldalt a kis utcákba, be a házak közé. Amikor először megláttam, nagyon fölháborodtam, tankkal lövöldözni ilyen sűrűn lakott városrészben! Szerintem ez is olaj volt a tűzre, abba az irányba vitte a közhangulatot, hogy nem szabad meghátrálni, mert akkor az oroszok meg az ávósok mindenkit felkoncolnak. Sokkal nagyobb türelemre lett volna szükség, nem nyomban tankokat küldeni a puskákkal összevissza bolyongó tüntetőkre. Szerintem ezért verődtek össze újra meg újra fegyveres csoportok. Ismerősökből, ismeretlenekből. Aki látta lövöldözni a szovjet tankokat, fölháborodottan ellenük fordult.

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989