Dallas

Fotó Imreh Albert

Leszáll az alkony. Berci bátyó alig várja: kapcsoljuk be a tévét! Ha éppen nem maradozik ki az áram. Az most nem lenne jó. Éppen A Dallas következik. Benne az a sok bonyodalom. Némely szereplőnek a szeme se áll jól. Ravaszul mindegyre összekuszálják a szálakat. Legalább.
Máskor meg ők húzzák a rövidebbet! Megszorongatják. Felbosszantják őket. De legtöbbször ők nevetnek utoljára.
Bátyó szerint ez rendkívül fontos. Kedveli ezt a végtelenbe nyúló sorozatot. Mig nézi, mintha nem is lenne béna. És nem is a nyikorgó, pállott ágyban ülne, nem érzi elgyötört alteste sajgó viszketegségét. Néma szájmozgással követi a szereplők replikáit. Igaz, a kép eléggé hullámzó, az áramfeszültség annyira egyenetlen, hogy a roskatag készülék traktormódra, pufogó löketekben kinlódja ki a képet.
A sikeres stáb azért végzi a dolgát. Az Ewing-család lubickol a kőolajban és a bonyodalomban: öröm nézni. Bátyó percre tudja, mikor van a következő folytatás. Csak ne lenne vége soha. Mert ami egyszer összeomlik, majd utána mégis mindig kiderül az ég, akkor ez nyugodtan mehet a végtelenségig.
Berci bátyó lefotózná a gonosz főszereplő mosolyát. Három képből fabrikált egyet. Az is olyan, amilyen. Emlék.
De kinek?
Berci bátyó már rég nem lesi az amúgy leghosszabb tévésorozatot.