Legyünk tisztességesek – a szerzőavatás már 2011-ben megtörtént, ráadásul nem is virtuálisan, hanem kézzelfoghatóan. Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban. Mégpedig abból az alkalomból, hogy kiosztották a kaposvári színház Schwajda György Drámapályázatának díjait.
A megosztott fődíjat egy kecskeméti tanárnő, illetve egy gödöllői lapszerkesztő-író vehette át, azzal az ígérettel, hogy darabjaikat még abban az évben felolvasó színházi műsorban színpadra állítják.
A Kecskeméten élő szerző, Albert Csilla azóta is az ígérettel maradt, s már-már le is tett arról, hogy valaha viszontlátja darabját a világot jelentő deszkákon.
A darab közben eljutott hozzánk is, elolvastuk és igazat adtunk a dijazó zsűrinek: tiszta, mély értelmű, szeretetteljes alkotással van dolgunk. Olyannal, ami katarzisélménye révén képes megtisztítani az embert. A zseniális íróról, Lev Tolsztojról szól, az ő meghasonlás-szerű megvilágosodásáról, világmegváltó elképzeléséről, ami élesen szembefordítja őt családja hétköznapi életvitelével, érdekeivel.
Interjút kértünk a szerzőtől s egyúttal engedélyt, hogy ha színpadon nem is, de legalább a Káfé főnix oldalain közkinccsé tehessük darabját. Mindkettőt megkaptuk, alább az interjút közöljük, majd holnaptól kezdve – kétnaponként – a Fényes tisztás című darab szövege is közlésre kerül, hét folytatásban.

„ Annyiféle igazság van, de mindegyikben ott kell lennie az irgalomnak”

 

1. A Káfé néhány versét már közölte (Vonat, Szakítás, Végül), rövid önvallomása olvasható a Szerzőink rovatban, ezért rögtön a tárgyra térünk: mi volt az a gondolat, megérzés, ami arra késztette, hogy egy olyan bonyolult konstrukciójú alkotás megírásába, mint amilyen egy háromfelvonásos színpadi mű, belefogjon?
– Valójában egy könyv indította el bennem az erről való gondolkodást, rádöbbentve arra, hogy Lev Tolsztoj élete maga is egyfajta magából következő műalkotás. Életének utolsó 20 éve, amit oly sokszor hívott ő maga a Jasznaja Poljana-i pokolnak, leginkább a drámák dinamikáját idézi – lassan a bírhatatlanságig növő, mind a két házasfelet elhasználó feszültség, aztán egy robbanás, ami már nem old fel semmit, hacsak menekülése közben bekövetkezett halálát nem tekintjük annak. Így aztán szinte önkéntelenül adódott, hogy a dráma formáját válasszam. Sokáig írtam, viszonylag nagy szünetekkel és spontánul, nem is nagyon változtattam azon, amit elsőre legépeltem. Bennem azért nyilván ért, „forgott”, változott – s mire leültem a számítógép elé, már „kihordtam”.

2. Műve rendkívül tárgyszerű, a tolsztoji életvitel és eszmerendszer tökéletes ismeretéről vall, s úgy tűnik, a családi viszonyok bonyolultságában is tájékozott művet sikerült írnia. Árulja el, melyek voltak a forrásai, amelyekre bízta magát és miért?
– Erre valóban könnyen tudok válaszolni, hiszen az előbb már említettem, hogy egy olvasmányélmény hozta ennyire közel hozzám ezt a rendkívüli embert. Egy antikváriumban vettem meg Henri Troyat: Tolsztoj élete című könyvét. A szerző majd ezer oldalra rúgó műve végigkíséri Tolsztoj életét a kezdetektől a végig, sőt tovább. Nagyon komoly vállalkozás – el sem tudom képzelni, mennyi kutatómunkába telhetett, amíg az Oroszországban született, de később Franciaországban letelepedett író ilyen elevenséggel „visszagyúrta” Tolsztoj alakját azok számára, akik nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy ismerhették. Az ember, miközben ezt a hihetetlenül érdekes és élvezetes stílusban megírt életrajzot olvassa, tényleg a személyes ismerősévé válik ennek a lángésznek – maga is hol Ljovocskának, hol Levnek, hol Lev Nyikolájevicsnek, hol gróf úrnak, hol szenvedélyeinek parancsolni nem tudó önző férfinak, hol sportembernek, hol bukdácsoló egyetemistának, hol prófétának látja – és váltakozva ámuldozik, mosolyog és rendül meg. Több ez életrajznál – egy olyan alkotó főhajtása, akinek munkáján átsüt a nagy orosz művész iránti elkötelezett, de sosem elfogult szeretet. A könyv képzeletbeli galériájának faláról ránk tekintenek a korszak más izgalmas személyiségei és a családtagok is, akik mintha azt suttognák – persze leginkább Szofja Andrejevna, a feleség: „ Gondolj ránk is! Lásd be: a nagyság közelében élni, hát az néha alig viselhető sors.”

3. Ha nem ön írta volna a Fényes tisztást, ami, áruljuk el az oroszul nem értőknek, hogy magyar megfelelője a híres Tolsztoj-tanya, Jasznaja Poljana nevének -, miként fogalmazná meg aforisztikusan, néhány mondatban mindazt, amit önben mint olvasóban, potenciális közönségben kivált?

– Annyiféle igazság van, de mindegyikben ott kell lennie az irgalomnak.

4. A darabban elhangzó párbeszédek, viták oly feszesek és életszerűek, hogy akár olvasás közben is képesek vagyunk átérezni az összecsapó érvek, indulatok súlyosságát, mélységét. Miként élte át ön szerzőként alakjai egymással számtalanszor konfliktusba kerülő belső logikáját? Miként volt képes egyensúlyban tartani a részrehajlás nélküli vitaépítést?
– Sokat segített ebben Troyat könyve. A szerző rengeteg levelet, rokoni visszaemlékezést, naplójegyzetet idéz – szinte láttam magam előtt a naponta ismétlődő családi jelenetek sorát, és sokszor gondoltam azt: Úristen, hiszen mindkettőnek, Tolsztojnak és a feleségének is igaza van…! Ezt valóban tudatosan érzékeltetni akartam – nincsen a hagyományos drámai értelemben jó vagy rossz oldal, csak egy közös élet két eltérő „olvasata”, amelyeket nem lehet összefésülni. Mellesleg a kilenc Tolsztoj-gyerek zöme is két pártra szakadt, a néhány „centralista” pedig tanácstalanul toporgott hol az egyik, hol a másik oldalon. Azt gondolom, nem is annyira a házaspár összecsapásaiban, mint inkább a gyerekek és a szülők párbeszédeiben tudtam ezt a fajta pártatlan bemutatást a leginkább megvalósítani.

5. Ha önnek kellene közelebbről színpadra vinni a darabot, hogyan vázolná fel az előadás vízióját, konstrukcióját? Milyen elemekre helyezné a fő hangsúlyokat? Milyen színpadképet vetítene azok elé, akik holnaptól e portálon olvashatják majd a Fényes tisztást?
– Úgy gondolom, a rendezői elképzelésben kiemelten hangsúlyozott rész lenne az első felvonás 3. jelenetének nagy összecsapása a két házastárs között (a kaposvári díjkiosztón is ezt olvasták fel a színház művészei) és a dráma befejező párbeszéde anya és lánya között.
Egyébként színművem formailag a hagyományos drámák közé tartozik, s a színrevitelében is a hagyományos ábrázolás lenne a legcélravezetőbb. Nem gondolnám, hogy bármilyen „kunszt” jót tenne az előadásának. Tehetséges színészek tolmácsolásában – azt remélem – önmagától is meg tudná szólítani a nézőket.
Egy színház számára nemcsak azért lenne izgalmas vállalkozás, mert a darabnak tartósan aktuális üzenete van, hanem mert sok jó szerepet kínál, és színrevitele nem olyan nagy feladat „logisztikailag”, hiszen nem igényel bonyolult színpadképet… Azt hiszem, a belső terek, a díszlet idézhetnék a kort, az orosz hangulatot – az arisztokrata élet jelzésszerű tárgyaival, amelyek a 3. felvonásban már megkopnak, fogyóban vannak. Az utolsó jelenet színpadképe az, amit igazán tisztán látok: a gyertya fényében, a fehér falon Tolsztoj képe, megvilágítva – és bármi is történik közben „lent”, ő ránk néz, kérlelhetetlen igazságszeretetével.

Kérdezett: Cseke Gábor

Holnaptól (keddtől) a Káfé főnixen:

Albert Csilla: Fényes tisztás. Dráma 3 felvonásban (1. rész)

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ