A bigonya

Tücsi, a hároméves kisfiú nem is sejtette, mekkora lavinát indít el azzal az ártatlan szóval, hogy bigonya. Eleinte szüleinek sem tűnt fel semmi rendkívüli, mindössze annyit vettek észre, hogy egyre gyakrabban emlegeti a varázslatos szót. Egy idő után úgy hozzátartozott életéhez, mint a délutáni hájcsikálás meg a tejbegríz.
– Én most megfogom ezt a bigonyát, és betecem a zsebembe – mondotta Tücsi, és ökölbe szorított kezét nadrágzsebébe süllyesztette.
A szülők boldogan néztek össze: megvan a bigonya. A Tücsi zsebében végre fény derül kilétére, milétére. Egymást megelőzve rohantak gyermekükhöz, valósággal rávetették magukat bigonyás zsebére.
Nem volt benne semmi… Tücsi rejtélyesen mosolygott:
– Elment a bigonya, elrepült…
– Elrepült? – töprengtek szülei. – Akkor biztosan szúnyog vagy muslinca lesz – könnyebbültek meg. – Az tényleg pici, meg repül is.
Örömük nem tartott sokáig. Tücsi naponta többször is emlegette bigonyáját, de a szövegkörnyezetből nem lehetett kihámozni, mire gondol.
– Most kettévágom a bigonyát és megeszem – jelentette ki egyszer határozottan.
– Jaj, ne tedd azt, Tücsi! Még maláriát kapsz – szólt rá az édesanyja.
– Hogyan kapna maláriát? Hiszen kiderült már, hogy a bigonya nem szúnyog. Különben is, nem a jó étvággyal elfogyasztott szúnyogok terjesztik a maláriát, hanem azok, amelyek nem kerültek terítékre – bölcselkedett az apa.
De ettől nem lettek nyugodtabbak. A bigonya személyazonossága továbbra is hétpecsétes titok maradt. Döbbenten tapasztalták, hogy okosnak tartott kisfiúk bigonya nélkül nem hajlandó enni, aludni; még sétálni is magával viszi. Úgy is mondhatnók, bigonya nélkül még bigonyálni sem akart.
Döntöttek. Elviszik Tücsit a pszichológushoz.
A lélekbúvár megkeseredett, morcos agglegény volt, a környékbeli gyermekeket pálcával régulázta meg, ha sikerült elkapnia őket apróbb csínytevések közben.
Miután Tücsi szülei előadták aggályaikat, a tudósnak álcázott füstös múmia vaskos lexikonokat szedett le a polcról, és mindeniket a b betűnél ütötte fel. Nyilván a bigonya szót kereste bennük, de úgy, hogy Tücsi szülei ne fogjanak gyanút.
– Aggodalmuk nem egészen alaptalan – bökte ki a hasztalan keresgélés után. – A mélylélektan számtalan olyan esetet ismer, amikor a kondicionált koncentrációban megnyilvánuló szukcesszív kontrasztok nem éppen felületi tényezőkre vezethetők vissza…
– Szóval a bigonya nem más, mint tényező – könnyebbült meg a mama.
– Csak mibenlétileg, de funkcionalitása és emocionalitása szerint hangulatiságnak is tekinthető.
– Tehát? – türelmetlenkedett a papa.
– Elokvens példákat hozhatnék fel a kriminálpszichológia területéről. Mert a fiatalkorúak bűnözése…
– Csak nem gondolja, hogy betörő lesz a fiunk? – méltatlankodtak a szülők.
– Nem tényleges betörő, csak potenciális.
– Attól a fránya bigonyától tért volna le a jó útról? – sopánkodott a mama.
– Ne bántsuk a gyermek bigonyáját! – enyhült meg a tudós. – Lehet, hogy mindössze két szó felcseréléséről van szó. Amint az köztudott, a kéregalatti rendszerben foglal helyet a burgonya, a kéregfölöttiben a bigonya. Mi most szépen megkíséreljük kicserélni a kettőt.
– Fájdalommentesen? – aggódott a mama.
– Természetesen, ma már csakis úgy dolgozunk – mondotta a lélektudor, és fülön ragadta Tücsit. – Kisfiam, mondd szépen a bácsinak, hogy burgonya!
– Bigonya! – vágta ki Tücsi.
– Mondd, édesem, hogy burgonya, mert úgy elnáspángollak, hogy megemlegeted!
– Bigonya! – kiáltotta a gyermek dacosan, és dobbantott hozzá.
– Azt ajánlom, vigyék el a gyermeket a logopédushoz – adta meg magát az idős tudós. – Az majd megtanítja móresre. A helyes hangképzésre. Most már nyilvánvaló, hogy a burgonyára gondol, de tökéletlenül képezi a hangokat, és bigonya lesz belőle.
– No de a burgonya nem repül. A Tücsi „bogara” viszont szárnyal – jegyezte meg a papa.
– Igen, de a burgonya-bigonyát valóban ketté lehet vágni és meg lehet enni – vetette ellen az asszony.
A füstben pácolt tudósnak nem volt több türelme hozzájuk, a három szólamban bigonyázó családot kituszkolta az ajtón.

*

A logopédus pöszén beszélt, és feltűnően raccsolt. Egészen lent, valamelyik félreeső hörgőben képezhette a hangokat, torkában csak bádogos zörej tevődött rá. Nem tétovázott, nyomban kezelésbe vette Tücsit.
– Mondd, fiam, hogy buhrgonya!
– Bigonya!
– Jó, akkor mondd azt, hogy khrumpli!
– Bi-go-nya! – tagolta Tücsi a szót a gyengébbek kedvéért.
– Hreménytelen eset – fordult a szülőkhöz a helyes hangképzés doktora, őszinte sajnálkozással. – Az lesz a legjobb, ha visszajönnek egy év múlva, hátha elnövi akkohrra a bigonyáját.
– Ha elnövi, minek jöjjünk vissza? – lepődtek meg a szülők.
– Mehrt van baj még a khréta köhrül. A szép, tiszta beszédig hosszú az út és hrögös.

*

Tücsi szülei már csak az idő orvoslásában reménykedtek. Gyakran vitték a gyermeket társaságba, hadd felejtse a bigonyáját. De nem ment ki a fejéből. Sőt, varázslatos bigonyájával mindenkit levett a lábáról. Nem volt olyan szomszéd, ismerős, akinek szókincsébe ne lopózott volna be az alattomos szó.
Béla, a család barátja hegedült. De csak addig, amíg meg nem ismerkedett Tücsivel. Utána már bigonyált a filharmóniánál. És nemcsak ő, az egész zenekar. Zsóka, a Béla felesége, régebb zongorázott. Egy idő után bigonyálni kezdett ugyanazokon a billentyűkön, és zongorahangoló helyett bigonyahangolót keresett.

*

A bigonya járványként terjedt a városban, és beszivárgott mindenik nyelvi rétegbe. Állítólag még a nehézgépgyárban is bigonyáltak, legalábbis ebédszünetben. A diákok már-már rajongtak az új szóért, akinek nem volt bár egyetlen bigonyája, nem is számított igazi diáknak. És ilyen közmondásokat lehetett hallani: „Mutasd meg a bigonyádat, megmondom, ki vagy!” „Madarat tolláról, embert bigonyájáról”, „Addig nyújtózkodj, amíg a bigonyád ér…”
Az újságban apróhirdetés jelent meg: „Alig használt, jó karban lévő bigonyámat eladnám igényesnek…” A vevő kigyalogolt a város szélére, és hosszú keresgélés után rátalált a bigonyás hirdetés feladójára. Közönséges magnót ajánlott az neki.
– De uram, ez tucatmagnó – méltatlankodott a kuncsaft.
– Ez? Nézze meg, uram, alaposan. Ez bigonyás magnó. A legújabb…
– A tranzisztorok is bigonyálva vannak? – érdeklődött a vevő némi töprengés után.
– Azok pláne, japán bigonyával – válaszolta a magnós szemrebbenés nélkül, és nemsokára megkötötték a vásárt.
Jelent meg más jellegű hirdetés is a lapokban: „Jól szituált, művészetrajongó, magányos férfi bigonyás hölgy ismeretségét keresi házasság céljából. Válaszleveleket a szerkesztőségbe »Egy bigonya nem bigonya« jeligére.”
Az egész város a bigonyáról beszélt. Szemináriumon a diákok, igaz, a gólyák, a professzornak szögezték a kérdést:
– Tessék mondani, tulajdonképpen mi is az a bigonya?
Az őszülő professzor hümmögött, szakállát simogatva töprengett, majd zavarba jött, mint egy kisdiák.
– De facto… a tudomány mai állása szerint a bigonya pontos meghatározhatósága kérdéses. Aligha kérdőjelezhető meg viszont az, hogy minden bigonya újabb csapás a kapitalizmusra.
Csapás? Akkor a bigonya fegyver. De hátha csak jelszó? Vagy viselkedésmód? Ha léteznek csövesek, miért ne lehetnének bigonyások?
– Micikém, én is láttam a minap vagy hat bigonyást – szólt át bizalmasan az egyik ablakban könyöklő vénasszony a szomszédjának.
– Tényleg? – jött tűzbe a másik. – És hogyan néztek ki? Hosszú a hajuk?
– Dehogy. Pontosan olyanok, mint a többi fiatal.
– Akkor honnan tudja, hogy tényleg bigonyások?
– Látszott, hogy egy húron pendülnek.
– Pendültek? Szóval gitároztak?
– Nem, csak hahotáztak. Az egyik mondott valamit, a többi felnyerített.
– De hátha csak viccet mondott?
– Az lehet, de csakis bigonyás vicc lehetett.
– Vagyis rejtjeles?
– Rejtjeles? A fene tudja. Mindenesetre én nem akarok erről a témáról többet beszélni. Még bajba keveredem.
Rendőrök közeledtek, kutyákkal indultak a szokásos esti őrjáratra.
– Na látja? Már nyomoznak utánuk. Feküdjön le gyorsan!
A két, utcára nyíló ablak szinte egyszerre csapódott be.

*
A vélemények erősen megoszlottak. Volt, aki azt gondolta, hogy a bigonya elvont fogalom. Más úgy vélte, árucikk. Vagy hiánycikk, mert az a kettő ötvözete. Ennek az okfejtésnek is volt némi alapja. Az egyik járókelő megszédült, nekitámaszkodott egy nagy áruház kirakatának. Percek múltán sor kígyózott mögötte. Nemsokára teherkocsi fékezett az üzlet előtt, ládákban árut hordtak be.
– Citrom? – érdeklődött valaki a sor végéről.
– Dehogy! Bigonya.
– Importból való? – kérdezte egy jól öltözött úr.
– Persze, írja is a ládán, hogy „net weight”.
– Akkor az nem igazi bigonya, csak bigonyapótló – legyintett a jólöltözött, és kiállt a sorból.

*

Az ehhez hasonló epizódok még ködösebbé tették a szó jelentését. Az ifjúsági klubok éber vezetői, nem kívánt külső hatásra gyanakodva, nevelő célzatú előadásokat szerveztek. Tudósok, neves szakemberek, élsportolók léptek a pulpitusra, hogy kifejtsék nézeteiket. Az előadások jó részének már a címe is óvatosságra intett. Az egyik neves orvos „A bigonya és a gyomorfekély” címmel értekezett, az agrármérnök azt ecsetelte, hogy a bigonya kerékkötője a tejtermelésnek. A néprajzos hangsúlyozta, hogy „csak tiszta forrásból szabad inni bigonyát!”, az élsportoló pedig kijelentette, hogy „Bigonyát ettem, bajnok lettem”.
A fejtegetések tartalmilag olykor ellentmondtak egymásnak, de végül is nem az volt a lényeg, hanem hogy az ifjúság a bigonya csepülését és magasztalását hallgatva hasznosan töltse idejét. Hogy ne legyen alkalma a tényleges bigonyázásra.
Az egész város a bigonyával kelt, feküdt, azért lelkesedett, vagy attól rettegett. A bigonyát, amit kieresztettek a palackból, nem lehetett visszaparancsolni. Tücsi viszont időközben teljesen megfeledkezett a szóról. Azazhogy majdnem… Mert egy szép őszi napon faluról felutazott hozzájuk a nótás kedvű nagyapa.
Egyik szomorkás, levélhullásos délután a térdére ültette kis unokáját, és szép bariton hangon énekelni kezdte:
– Bizony, bizony, egy szép napon kopog az ősz az ablakon…
Tücsi cérnahangon próbálta utánozni:
– Bigony, bigony, egy szép napon…
– Megvan a bigonya, megvan! – ujjongtak a szülők.
Ezt követően nyomban kitárult a szemben lakó szomszéd ablaka.
– Én végig sejtettem, hogy ezek feketéznek a bigonyával – mondotta nagyképűen a berett-sapkás. – Hallottad? Azt kiáltották: megvan…
– Láttad? Az öregember hordja be faluról a csíkos átalvetőben – suttogta sejtelmesen a felesége.
A sárga irigység beszélt belőlük.
Vagy ahogy Tücsi mondotta volna: a sárga bigonya.

Szerkeszti: Bölöni Domokos

1. dr.Sólya Noémi:
   2016. január 18. 19:42

   Tisztelt Szerkesztőség! Kedves Bölöni Domokos!

   Nagyon köszönöm Önöknek,hogy közzétették ezt a rendkívül elmés,kiválóan szórakoztató írást.

   Hát igen.A BIGONYA. A szubsztancia, az életerő, az életöröm, a hetykeség, a „kanál paprika”.Mindazok puszta léte,-akiknek birtokában van ez a bizonyos BIGONYA,-már alapjában alkalmas a 3 legmeghatározóbb emberi érzelem kiváltására:SZERETET,GYŰLÖLET,IRÍGYSÉG.

   Ebben az írásban benne van minden.Az egész ÉLET.Vagyis a BIGONYA.

   Kedves Szerkesztő Úr !

   Nagyon szeretném elolvasni Albert Csilla Fényes Tisztás című drámáját,ami elnyerte a drámaíró pályázat díját és várhatóan színpadra kerül Kaposvárott.

   Albert Csilla nekem gimnáziumi osztálytársam volt,nagyon szerettem Őt.Nagy örömömre lenne, ha elolvashatnám az írását.
   Skóciában élek és nem könnyű hozzájutnom ehhez a műhöz.
   Szeretném elolvasni és utána persze elismerésemet kifejezni Csillának.

   Szívességüket előre is megköszönöm.

   Tisztelettel és szeretettel:dr.Sólya Noémi

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ