Bessenyei Ferenc: Borzasztó dolgokat követtünk el egymás ellen

Aki megélte az előző éveket, annak nem lehetett meglepetés, ami történt. Ennek a dolognak egyszer be kellett következnie… Egy szerencsétlen, halálra kínzott, agyonsértegetett, megalázott nemzet föltápászkodott…
Minden családból ült már valaki, mindenkit megalázott, kiforgatott magából az a rendszer… A szülők hazudtak a gyerekeiknek, a gyerekek a szüleiknek, nem mertünk egymás szemébe nézni és ma se merünk még igazán, ha azok az évek és az az ősz szóba kerül… Mert szinte mindenkinek van ezzel kapcsolatban valami bűne, megalkuvása, kisebb-nagyobb árulása, vétke…
…Én úgy gondolom, hogy egy nép saját maga ellen nem csinál forradalmat! Maga ellen nem csinál… Egy nép csak a kínzó, a hatalommal visszaélő vezetői ellen tud forradalmat csinálni, tiltakozni… Tiltakozni a gyötrés, a bizonytalan élet, a sanyargatás ellen. Minden igaztalan ellen, amit csak rákényszerítettek…
Nem lepett meg egyetlen gondolkodó embert sem, ami történt… Gyönyörű pillanata a történelemnek… Egy nép spontán tiltakozása az elviselhetetlen élet ellen. A rendszer ellen, amelyik se éjjel, se nappal nem hagyott nyugtot az embernek. Mindenki ellenőrzött mindenkit, mindenki gyanús volt mindenkinek… Az ilyen életet nem lehet sokáig bírni, föl kell hogy lázadjon a lélek.
… Mindenkit megaláztak azok a szörnyű önkritikák, azok a borzasztó percek. Álltunk vacak emberek előtt, téptük a köntösünket, elárultuk a barátainkat.
Párttag voltam, hogyne. Én voltam a Nemzeti Színház pártszervezetének a vezetője, hosszú éveken keresztül. Egészen ötvenhatig. Mert hisz az ember azt gondolta gyerekfejjel, hogy mindez értünk van kitalálva, hogy mindez általunk és miattunk fog működni. Később aztán kiderült, hogy csak általuk és őértük történik minden. Szó van hatalmi harcról, politikai gyilkosságokról, csak éppen a népről nem. Kiderült, hogy pártunk, minden bölcsességek összessége, „akinek” a tudta nélkül egy madárfióka nem repülhetett ki a fészkéből, semmi mással nem foglalkozik, mint az önmaga ellen folytatott gyilkos hadjárattal. Ki kit tud előbb börtönbe zárni, megölni, lebuktatni…
Nem, forradalmakat nem lehet szervezni, azok összeállnak, akár egy életfolyamat… A forradalmat legfeljebb a hatalom „szervezi” önmaga ellen, ha nem tud bánni a néppel…
Ültünk a szemináriumokon álmos reggeleken, és ha valaki késni merészelt, önkritikát kellett gyakorolnia. Valaki hangosan kacagott? Azt is meg kellett bánni. Hiszen a kacagás a lélek mélyén rejlő lazaságra utalt! Acélkeménnyé kellett kovácsolnunk magunkat. Ülni rezzenéstelen arccal.
Igen! A fő tétel: a termelőeszközök tulajdonba vétele. Megöltük a parasztot, teleraktunk minden börtönt parasztokkal, levertük a kezüket, a munkás kezüket, amivel dolgozni tudtak volna, és átadtuk a termelőeszközöket a dologhoz nem értő, de megbízható emberek markába. Megtörni őket, megtörni! Borzasztó dolgokat követtünk el egymás ellen…
És akkor még azt mondják, hogy Pozsgay Imre elhamarkodta, amit mondott 1956 újraértékeléséről? Mihez képest hamarkodta el? Az elmúlt 33 esztendőhöz képest? Hát kiknek kell még egyetérteni ahhoz, hogy az igazság kiderüljön? A valóság!
Azok a csoportok, akik esetleg megróják őt, mit hisznek? Tudom, szörnyűséges bevallani, hogy rossz ügyet szolgáltunk. Rossz ügyet, rosszul. Rosszul, rosszul! Amihez hozzányúltunk, minden rossz lett. A kisipar, az ipar, a kereskedelem. Be kell végre vallani a múltat! Tudom, hogy borzasztóan nehéz… Hiszen ezek a nagyszerű emberek ezért áldozták föl az életüket. Erre lettek nevelve. Hittek benne, hogy egy csodás, megváltó hatalmat szolgálnak. Hogy is jöhettek volna rá az igazságra, amikor sokáig szinte senki nem jött rá! Még minden bölcsességek összessége, a párt sem!
… Az a szörnyű, hogy egy kis népnek mindig mindene kölcsönbe van. Részben még a kultúrája, a filozófiája is, hát még a társadalmi berendezkedése… Az elmúlt ötszáz évben sohasem voltunk egy kicsit magunkra hagyva, hogy végre eldönthessük, mit akarunk. Mindig egy hatalmas idegen erő vonzásában éltünk… Magyarán kimondva, az ország egyik fele mindig áruló volt, hogy a másik élni tudjon. Ennyi esély volt nálunk az életre…
A rettegések korszaka volt az. Ó, mennyi félelmet tapostak a lélekbe! Nem mertük egy baráti beszélgetésre meghívni egymást. Ki tudja, hogy másnap melyikünkből mit fognak kipofozni? A legtöbb ember nem szereti, ha verik.
’56 őszén visszaadtam a párttagkönyvemet. Megmondtam, hogy most már semmit sem értek. A gyilkosok állnak Rajk László koporsója mellett?…

/Kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész; 1956-ban 37 esztendős, a Nemzeti Színház tagja/

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989