Az asszony szinte fortyogott a dühtől. Hevesen szórta szitkait a mellette lépdelő fiatal nő arcába. A szeme szikrázott a haragtól. Éles, kérlelhetetlen hangjától visszahangzott az utca. Aki arra járt, bizonyára sajnálattal teli félelemmel nézett feléjük, el sem tudta képzelni, hogy mit tehetett a fiatalabbik, amiért ennyire lehordják, mindenki füle hallatára. Azon a langyos késő nyári estén sokkal inkább a béke és a megnyugvás kellemes illata áradt szét a levegőben.
A fiatal nő egy cseppet sem tűnt zaklatottnak, inkább tűnődve sétált az asszony mellett, mint aki csak fizikailag van jelen, szelleme pedig valahol egészen máshol suhan szédítő sebességgel. El sem értek hozzá az asszony szidalmai. Ki tudja, máskor vitába szállt volna, talán elkezdett volna ordítani ő is, vagy csak leszegett fejjel merült volna bele a meggyőződés nélküli bűntudatba. Vagy talán az őket bámuló járókelők fürkésző tekintete általi zavarában vörösödött volna el. Végtelen nyugalmat érzett, egyensúlyából ki sem lehetett volna billenteni – legalábbis az asszonynak ezúttal minden bizonnyal nem sikerült. Csak haladt mellette némán, időnként bökött oda egy „igen, értem” féleséget.
Az asszony, amint kiadta magából a mérgét, kicsit megenyhülve folytatta végeláthatatlan szó áradatát. Beszélt a mindennapi gondokról, az élet nehézségéről, a kihívásokról, az örömökről, a félelmekről és a velük szembeszálló mérhetetlen hitéről. Beszélt a szeretet csodájáról, a legdrágább kincseiről, a hiábavalónak tűnő küzdelméről, hogy kordában tartsa azokat, akiket képtelenség. A szemében ott lobogott az a bizonyos láng, hogy mindent összevetve is szereti az életet, ragaszkodik hozzá, a végletekig képes lelkesedni a legkisebb apróságért is. Egy idegen is meg tudta volna mondani azonnal, hogy micsoda lenyűgöző teremtés. A fiatal nő szeretettel hallgatta az asszonyt, hagyta, hogy ismét ámulatba ejtse megzabolázhatatlan szellemével. Csak azt vette észre, hogy egy ideje már csak állnak egymással szemben, de nem haladnak semerre. Sötétedni kezdett. Lassan ideje lett volna elköszönniük, hogy menjen ki-ki a maga dolgára. Egyiküknek sem akarózott elbúcsúzni. A fiatalabbik nem akart közbevágni, hiszen tudta jól, hogy ez az utolsó alkalom, hogy hallgatja az asszonyt, azt sem tudta, hogyan kellene búcsút vennie tőle. Talán az asszony is érezte, hogy a változás szele süvít el köztük, abban az immár áthidalhatatlan szakadékban, ami kettejük között tátongott. Megdicsérte a nőt, hogy először látja céltudatosnak. Ő sokat sejtetően elmosolyodott – „Köszönöm!”
Több volt ez most, mint egy udvariassági gesztus, átitatta a valódi hála érzülete. Hiszen az érdem valójában legalább annyira volt az asszonyé is, ha nem sokkal inkább, mint a fiatal nőé. Sok – sok év kitartó szeretete, bizalma és hite volt benne, hogy kettejük együttműködése végül elérje csúcspontját: egy az árnyékától is riadtan összerezzenő kislányból, egy céltudatos, különcségére büszke, merész fiatal nő váljon. Végigpörgetve közös múltjukat, eltűnődött, hogy vajon ez lett volna az asszony szándéka vele, ezért erősítette vagy éppen tette próbára a belső meggyőződését annyiszor? Mindig is tudhatta, hogy egyszer beteljesíti a jövendöléseket és kitépi magát mások, az ő védelmező kezei közül, hogy fejest ugorjon valami ismeretlen, mélységbe? – olyanba, aminél csak egy ember tekintete lehet rejtelmesebb. Bármi célja is volt, a küldetése ezennel a végéhez érkezett. – Mélyen belenézett az asszony szemébe. Pillantása szeretetteli volt, ugyanakkor élénk és kifürkészhetetlen. Megismételte.
Köszönetet mondott azért, hogy számtalanszor egyetlen pillantásából, félmondatából, esetlen hibájából is értett az asszony, a kezét nyújtotta felé, hogy néhány bölcs gondolattal, kedves vagy sebző szóval önkívületi kétségbeeséséből kizökkentse. A történetekért, melyeket ki tudja miért mesélt el neki, fenntartva ezzel éveken át benne a reményt, hogy egyszer ő is képes lesz olyan életet élni, amilyenre mindig is vágyott szíve legmélyén. Megtanította hinni. Hinni abban, hogy van választása, ha meg meri lépni. Végül megtanította merni. Felfedte előtte titkait, győzelmeit, veszteségeit – végig olyannyira emberi volt, amilyen csak egy nagyszerű ember lehet. Izzó tekintetével látott benne valamit, amit Hermann Hesse Demian című regényében csak Káin-bélyegnek nevezett. Mindkettejük homlokán ott díszelgett az a bizonyos jel; nem hagyta, hogy a kislány félelemből, mások nyomására elrejthesse, elfojthassa magában. A hit és a gondolatok erejének ajándékát osztotta meg vele. Nem engedte elveszni addig a pillanatig, addig az utolsó másodpercig, míg meg nem értette teljesen, hogy mit jelent a döntése, amelyet igazság szerint már régen meghozott. Elfogadta a sorsát… Innentől nem volt tovább maradása az őrangyaloknak sem. Kettejük közt a távolság minden pillanattal csak nőtt. Sem kérés, sem szitok, semmi sem hozhatta már vissza az angyal szárnyai alól kicsusszanó, tudásra szomjazó lelket, mely a saját útjára lépett. Talán ez az elengedés, ez a választási lehetőség volt a legnagyobb ajándék. Az asszony féltve, ámde hiába őrzött legnagyobb kincse… A tudatos szabadság – a legfelkészültebb és egyszerre legfelkészületlenebb percben.
Még utoljára minden jót kívánt az asszonynak szíve összes szeretetével – már amennyi egy magafajtába szorult. Ekkor már olyan távolinak látta az asszony mosolyát, szavait talán nem is hallotta. Ideje volt, hogy az útjaik végleg kettészakadjanak és az egymásnak ellenkező irányban folytatódjanak. Itt az idő, hogy megélje egyedül a saját csodáit, ahogy azt eddig tanította neki az egyre láthatatlanabbá váló asszony. Elindultak.
A fiatal nő arra lett hirtelen figyelmes, hogy szárnyak suhogását hallja. Megtorpant egy percre és visszanézett. Állt, meredten bámulta az üres, besötétedett utcát, nem látta többé az asszony eltávolodó alakját, eltűnt örökre az életéből. Talán még percekig ott állt volna a semmibe révedve, ha nem jut eszébe, hogy ha így marad, hirtelen szemben találhatja magát egy áthatolhatatlanul fekete, szúrós szempár kétkedő pillantásával, amit csak Lelkiismeretnek keresztelt el…