Bánom-forma

Nem sokkal a helikoni írók szereplése után, az úgynevezett székely írói csoportosulás tagjai is megjelentek Benedek Elek vezetésével a Zeneakadémia nagytermében. A bevezető részt Benedek Elek mondotta, aki engem a nagyközönség előtt Áronkának nevezett, bátorkodván azt a jóslatot is megkockáz¬tatni, hogy Áronkából lesz még Áron is.
Eme jóslattal fűszerezett kivonulás az elején történt annak az irodalmi-művészi hadjáratnak, amelyet a Benedek Elek ve¬zérsége alatt az akkori Magyarország városaiban, de különös¬képpen az erdélyi nagyobb és kisebb városokban viseltünk. Ezek az igehirdetések sok kedélyt is teremtek. Ilyen kedélyes termés volt például a tordai félszeg történet. Én ugyanis Ha igazság, harmatozzék! című novellát olvastam fel olyan hallga¬tóság előtt, amely jórészt álszemérmes emberekből állt, közöt¬tük az unitárius püspök. Már jól benne voltam a novellában, amikor eszembe jutott, hogy a későbbi szövegben szerepel az a versike, hogy “Egyszer jártam nálatok, letörött az ágyatok”. Sorról sorra haladván a novellában, egyre rémültebben gon¬doltam arra, hogy a versikén meg fognak botránkozni. S per¬cek alatt, miközben tovább olvastam, elhatá-roztam, hogy a versikén enyhíteni fogok. S odaérve, ahol a parázs volt, fönn¬akadás nélkül olvastam tovább, mondván: “Egyszer jártam nálatok, ropogott az ágyatok.” Némelyeknek a közönség kö¬zül nem tetszett a versike, s legfőképpen nem tetszett az unitá¬rius püspöknek, aki az ágyropogás után rögtön felállt az első sorban, s a botjával kopogtatván a padlót, tüntető módon eltá¬vozott. Amikor pedig én learattam a pódiumon a dicsőséget, visszavonultam a függöny mögé, ahol Elek bácsi megrökö¬nyödve így fogadott:
Te ugyanbizony mit csináltál?
Enyhítettem feleltem neki.
Azóta szójárás lett közöttünk, a melléje szólást enyhítésnek nevezni, s hozzá nevetni is egyet.
A tisztelő barátság, a Benedek Elek részéről, a tordai enyhí¬tés után, irányomban még fokozó-dott. Minden jel erre a foko¬zódásra vallott, s többek között ennek a megtisztelő barát¬ság¬nak köszönhettem, hogy Elek bácsi meghívott engem vendégül a kisbaconi udvarházba. Nagyon jól töltöttük az időt. Én még Dózsáról is írtam egy novellát, mely ha nem is sikerült a legjob-ban, én voltam abban a hibás, s nem a környezet vagy a szere¬tet hiánya. Azt hiszem, hogy a novellánál, legalábbis az én szá¬momra, jobban sikerült az a rövid eszmefuttatás, melyet az Elek bácsi részéről hallottam, s amelyet mai napig kedvesen őr¬zök. A nagy kert tetejében fenyőfa-csemetéket ültettünk, Elek bácsi s vele együtt én. Ültetés közben azt találta mondani Elek bácsi, hogy én a nőket nem vetem meg, úgy hallotta.
Nohát, miket beszélnek az emberek feleltem erre.
Elek bácsi mosolyogva leintett engem, s azt mondta, hogy ne tiltakozzam, mert nem lehet örömtelen, ha a nők nem vetik meg az embert. S elmondta azt is, hogy fiatal házas korában jó kiállású legény lévén, utána is veselkedtek a nők, s ezek között különösen egy, aki nagy művész¬nő volt, és a mohóságáról is nevezetes. Mindent elkövetett, hogy Elek bácsit meg¬ingas-sa, de ő bizony ellene állt a csábításnak.
Ennyit mondván, mosolygós barna szemével rám nézett, s így szólt:
De tudod, most már olyan bánom-forma.

Forrás: Vadrózsa ága (Részlet)

Szerkeszti: Bölöni Domokos