Nem! Nem a sarokból előkerült ezüstpénz,
az emlékezet fiókjában őrzött fénykép,
sem a szemben, főfalra függesztett feszület,
de az ajtó, melyen frissült lélekkel belépsz –
a szemed az, hol ráleltem, mi e ház kincse lehet/ne!
Lábaid nyomán surran be szobámba a fény,
és most én nagyon megköszönném, hogy
néven szólítasz vágyaimmal,
tenyerem, ím, beleillne kezeidbe,
füleidbe sóhajtanám a dallamot
kifeszül a csöndnek selyme,
legmélyén ragyogzó csillagtengerek!
Hold-hajó!

1994.