Tamási a katedrán

’41 tele váratlanul tört Kolozsvárra (akárcsak az idei). November utolsó napjának estéjén sűrű ólmos-havas eső esett, éjjelre megfagyott, s reggel, amikor iskolába indultunk, már pilinkélt a hó. A régi Farkas utca sarkán az előttünk érkező nagyobb diákok már jó hosszú csúszkát sikítottak, amelyen egész a kapuig lehetett csicsonkázni. Ott a cerberus, Szilágyi bácsi már épp fordult, hogy meghúzza az iskola homlokzati tetején, a tornyocskában elhelyezett, figyelmeztető harang kötelét. Siettünk fel a II. B.-be, mert tudtuk, fiatal tanárunk, az esztéta Heszke Béla pontban csengetés után benyit az osztályba. Ma reggel pedig magyar- és franciaóránk is volt vele. Épphogy elhelyezkedtünk a padokban, nyílt az ajtó és – legnagyobb meglepetésünkre – a dísztermi felolvasásairól jól ismert markáns férfi, a játékos beszédű, tanárunkkal mindig csipkelődő író-újságíró Tamási Áron lépett be az osztályba. Köszönt. És bár osztálykönyv nem volt a hóna alatt, mégis határozott léptekkel tartott a katedra felé. Ott táskájából ívpapirost, tollat szedett elő, cigarettát és gyufásdobozt rakott a tanári asztalra. Ránk nézett, és látva csodálkozó, megszeppent tekintetünket, mosolyogva, játékos hangon megszólalt:
– Fiúk! Ma reggel én vagyok itt a…szuplinitor! Szeretett tanárotok és az én lelki jóbarátom, Heszke Béla már nem bírja a bajvívást az éjjelekkel meg a kémlelést sem a borospohár fenekére. Hajnal felé, amikor színt váltott az ég alja és az éj sötötjéből kipattant a hajnal pírja, elkapta őt a hirtelen álmosság, és…és most én vagyok az ő képében…De úriemberek! Ugyebár ez közöttünk marad?! (Az osztály igent mormogott.)…Csakhogy nekem délre le kell adnom egy novellát az Ellenzéknek. És azt most és itt szeretném megírni két óra alatt…Ti közben készüljetek a következő órákra!
A csukott ablak felé nézett, cigarettás paklijában matatott, közben Csarnay Béla már pattintotta is az ablakot, ami az osztály beleegyezését is jelentette a dohányzásba. Ő meg rágyújtott, szívott vagy kettőt-hármat cigarettáján, majd kidobta a csikket az ablakon, és tollát szembeszegezte a papirossal, mint bajvívó lándzsáját az ellenfél pajzsával. És írni kezdett. Amikor megakadt a tolla, letette és vallatni kezdte feje búbján lengedező hajtekercseit, mintha csak onnan valahonnan szerette volna elővarázsolni a történet folytatását. Ilyet sem láttunk még, majdnem pelyhedző bajuszú legényecskék. Ő pedig ült és írt, mintha csak a szomszédos iskolai bentlakásban, a Szent Jóskában folytatta volna a Szász Tamás, a pogány című díjnyertes novellájával kezdett írói tevékenységét. Igaz, a Szent Jóskától csak néhány lépés gimnáziumunk II. B. osztályának katedrája, mégis ennek az útnak a megtételére neki 20 kerek esztendőre volt szüksége. Ekkor már közkézen forgott nálunk frissen megjelent Összes novellák című kötete, amelyet a nyári kolozsvári könyvnapokon dedikált, mi meg árultuk azokat a Lepage könyvsátorban.
Egyszer csak órájára tekintett, ránk nézett, kimutatott az ablakon. Még mindig szállingózott a hó. Ő meg olvasni kezdett (nekünk): „Amikor még legényke voltam, azt gondoltam magamban, hogy az esztendőnek van tizenkét fia, s azok között a legidősebb December…”
És olvasott, olvasott, felolvasta December című novellájának (bizonyára) első változatát. Mikor a vége felé közeledett a felolvasásban, ismét csak kinézett az ablakon. És olvasott: „Én, December pilinkéztetem a hópelyheket, hogy azon gyönyörködhessenek, mialatt én a gyermekekben gyönyörködöm, akik csúszkálnak és a jégen bolondos kedvvel keringenek…”
Befejezte, és még gyorsan hozzá tette: – Azért nem is olyan rossz tanárnak lenni! Témát is ad a diák, szilenciumot, és a novella befejezése után azon melegiben publikumot…Csak azt nem értem, miért van annyi baja veletek Heszke Bélának?

Szerkeszti: Bölöni Domokos