A megszokott ritmusban ketyegett az óra. A felső lakásból pisilés hangja törte meg a reggeli csendet, az alsóknál ismétlődően nyikorgott az ajtó, amint egymásnak adták a kilincset a fürdőszobában. Az üveges ajtón át ilyenkor már beszűrődött a konyhai fény. Amikor Árnika kinyitotta a szemét, nem tudta, mi idegesíti jobban, a kintről jövő fény, vagy az óralapra szerelt bagoly mozgó és foszforeszkáló szeme, amely egyetlen pillanatra sem maradt le a ketyegéstől. Kivétel nélkül minden reggel így kezdődött a harmadik emeleti panellakásban. Az apa hangja volt az egyedüli, ami változott, amikor az ébresztőt suttogta a szobában. Amikor sokáig ébren maradt, mélyebben szólalt meg, s ilyenkor ismétlődő károgással próbálta eltüntetni az éjszakai dohányzás maradékát. Ha eredménytelen volt jelzése, egyre gyorsabban és hangosabban szólt be a szobába. Amikor már a hangja sem volt elég, az éjszaka és alvás elleni merényletként, felkapcsolta a lámpát. Ezekben a percekben, bár mániákus villany-oltogató volt, nem érdekelte a spórolás, sőt, reggel a rádió hangja sem idegesítette. Ha az megszólalt, egyértelműen jelezte, hogy Árnika tudatáig is eljutott az ébresztés.
Matild, Árnika anyja, mindig elsőként ment ki az ajtón. Általában szótlanul töltötte a reggeleket. Amire Árnika kitántorgott a szobából, már csak annyit látott, hogy a tükör előtt az égnek tupírozta a haját. Egyedül az időjárás-jelentést hallva állt meg a keze a levegőben, és teljes erővel a rádió hangjára koncentrált. Reggeli némaságát még köszönéssel sem törte meg, helyette tetőtől talpig végigmérte azt, aki éppen a közelébe került: Árpikát, Árnika bátyját, vagy Angyalkát, Árnika húgát, mert Árnikát egyre ritkábban látta reggelente. Mosolygott, ha megakadt a tekintete valamiben, de általában szó nélkül hagyta a fiúk reggeli foltjait. Angyalka még kicsi volt a megjegyzésekhez.
A lakásból kilépve a szomszédokkal azonnal beszélgetésbe elegyedett. Évszakváltáskor nem lehetett felismerni, hogy éppen ki az, akivel beszélget, de máskor Árnika a csukott ajtó mögül is felismerte a szomszédok cipőinek hangját. Hosszú idő kellett Angyalkának, amíg rájött Árnika hangfelismerő titkára. Később ő is beavatottá vált. Tudta, hogy a hangokat nem önmagukban kell figyelni. Ha valaki lentről jött, és nem állt meg az emeleten, már lehetett tudni, hogy a negyediken lakik, vagy oda látogat. Mindenkinek megvolt a sajátos tikkje: a lépések között végigtapogatta testét a kulcsért, vagy a táskájában keresgélt. Ha ebből sem lehetett rájönni, ki járkál, a zár kattogása, az ajtó nyitása mindenkit leleplezett.
Suli után járt a lazítás. Addig, amíg fújt a gyár. Ez másoknak a munkaidő végét jelezte, de a harmadikon a három testvér a látszatrend mestereként éppen ekkor lendült munkába. A portörlés, a perzsaszőnyeg rojtjainak kifésülése, a szemetes kiürítése, a virágöntözés és néha a mosogatás között lehetett választani. A szülőknek legalább negyven perc kellett, amíg hazaértek. A lépcsőházban ilyenkor volt a legmozgalmasabb az élet. Ez idő alatt lehetett leginkább fejleszteni a technikát, hogy ki hova érkezik, milyen a járása, milyen a zár kattogása, az ajtó nyílása. Ezt a tudást sem reggel, sem délután nem lehetett csiszolni. Árnika ezért szívesebben választotta a portörlést. A csendesebb munkakör összeegyeztethető volt a füleléssel. Egy-egy hang hallatán abbahagyta a törlést, akár Matild a haj tupírozását időjárás-jelentéskor.
Őszre Árpi kinőtt a délutáni váltásból, ő már csak délelőtt járt suliba. Angyalkáék évfolyama volt az első, ahol megfeleződött a diáklétszám, így ők is délelőtt járhattak. (Nem véletlenül kapta Angyalka a nevét. Ő is szinte angyal lett, mielőtt megszületett volna. Péter és Matild egy vasárnapi misehallgatás után döntötték el, megtartják.) Árnika lett a család délutánosa.
Az első hetekben szerencsétlennek érezte magát. A reggeli indulás zaját az ágyban, a paplan alá bújva próbálta átvészelni. Aludni nem tudott. Elég volt, ha csak arra gondolt, hogy amit eddig hárman rendeztek, most neki kell végigcsinálnia. A portörlés, a perzsaszőnyeg rojtjainak kifésülése, a szemetes kiürítése, a virágöntözés, a mosogatás is rá maradt. Mindent végigcsinált szó nélkül. A portörlést abba sem kellett hagynia, teljesen néma volt a folyosó délelőttönként. Takarítás utáni pihenésként hiába tapadt az ajtóra. Süketnek érezte magát. Végül legnagyobb örömét a déli harangszóban lelte, indulhatott suliba.
Amikor hazaért, már nem érdekelték az ajtón kívüli zajok. Árpi és Angyalka is rég túl volt a napi élménybeszámolón. A testvérekkel lassan már csak a szobát osztották meg, ahová mindhármuk ágyát bezsúfolták.
Reggel a szokásos pisilő és krákogó hang ébresztette a szoba népét. Válogatás nélkül. A bagoly szemének kattogása egyre irritálóbb lett. Angyalka elsőként hagyta el a szobát. Árpinak mindig akadt valami dolga, ami miatt csak később kelt ki az ágyból. Egy ideje Árnika is tudta már, hogy nem a sporttól liheg, és a rádió bekapcsolásával segített bátyjának leplezni a hangokat.
Fél hétkor és hétkor is fújt a gyár. Fél nyolcra már a délelőtti iskolások is elhagyták a lakást. Árnika egyedül maradt a harmadik emeleti birodalomban. Kialakította saját időbeosztását. Tudta, mennyi idő kell ahhoz, hogy a portörléstől a rojtkefélésig mindent elvégezzen. A háromágyas, tizenkét négyzetméteres szobában ő volt az úr. Fél nyolctól tizenkettőig nem diktált neki senki. Nem lihegett a fülébe senki.
Észrevette azt is, hogy Árpi egész arzenált rejtett el a szobában: lapokat, kártyákat, leveleket és festékszórót. A leveleket többször újraolvasta. Annyira ismerte, hogy az ellentmondásokat is felfedezte bennük. Most már csak arra kellett vigyázzon, nehogy elárulja Árpinak, mire jött rá. Igazi taktikázó lett. Titkokkal. Kíváncsisága gyorsan kinőtte a szobát. Sorba vette az egyágyas, tizenhét négyzetméteres nagyszobát, a konyhát, a fürdőt, a kamrát, az előszobát, a teraszt. De a hetven négyzetméter sem tudta kitölteni Árnika szabadidejét.
Fél tízkor a lépcsőházból hangok hallatszottak. Egy ideje rendszeressé vált, hogy ilyenkor kinyílt az ajtó, és a csapódásába belerázkódott még a korlát is. Árnika hiába érte el a kukucskálót, a másodikra nem lehetett lelátni a csukott ajtó mögül. Kitalálta, hogy a szemetes elvitelét a fél tízhez igazítja. Bejött a dolog, leleplezte a hangot. A másodikra az új szomszédok gyermeke érkezett minden nap, pontban fél tízkor. Szerkója és izzadt haja elárulta, hogy a délelőtti edzésről jött. A csapódás pedig, amibe a lépcső melletti korlát is belerázkódott, nem az ajtó hangja, hanem egy labdáé, amelyet rendszeresen nekirúgott az ajtónak az új szomszéd.
Árnika összezavarodott. Minden illemtanról megfeledkezett, amit a lépcsőházi etikettben előírtak neki szülei az elmúlt tizenhárom évben. Nem is köszönt. A félig telt szemeteszacskóval a kezében csalódottnak érezte magát, ami a csapódás okát illette. Már visszafelé jött a szemetestől, amikor újra találkozott az elvágtázó sráccal. Árnika macskajárásához képest az új kölyök léptei lódobogásként visszhangoztak az üres lépcsőházban.
Ezután egy ideig csak bentről hallgatta a fél tízes járat hangját. A csattanás megmaradt, a lépések visszafogottabbak lettek. A lépcsőházi etikett utolérte az új beköltözőket is – mosolyodott el Árnika az ajtó mögül. Egy hónap is eltelt, amíg Árnika beszámolt az újdonságokról Árpinak és Angyalkának. Kiderült, Árpi délutánonként az új szomszédokkal is szokott találkozni, már járt is náluk. Öccse kíváncsiságának engedve, Árpi azt is elárulta, hogy a focis srác nővérével kavar. Az eddig értelmezhetetlen dolgok pillanatok alatt összeálltak Árnika fejében. Hirtelen úgy érezte, hogy ő is járt már abban a lakásban, ismeri a csajt. A belendült fantáziája volt az, ami féken tartotta mondandóját, így nem leplezte le magát. Közben már azt tervezte, hogy másnap, a délelőtti uralkodása idején, minden levelet újraolvas. Izgalmában és zavarodottságában azt sem tudta, hogy mit szeretne jobban: azt, hogy azonnal álmodni kezdjen, vagy újra megpillantsa a bagoly foszforeszkáló szemeit, miután az apja krákogására vagy a szomszédból átszűrődő pisilés hangjára megébred.
Teljesen ébernek érezte magát, a félhomályban semmi értelmezhetőt nem tudott felfedezni maga körül. Még a bagoly szemei sem világítottak. Nem adta fel. Behunyt szemmel a hangokra összpontosított. Hiába várta Péter krákogását, a szomszéd pisilését, az alsók ajtajának nyikorgását, az óra ketyegését. Próbálta maga elé képzelni az ajtót, és rajta a kukucskálót. Ezt sem találta elsőre. Arra gondolt, a kukucskáló nélkül már a hangokat sem hallja. A következő pillanatban azt érezte, elnyeli valami. Hirtelen önmagát is látta, ahogy az ajtónak simulva áll. Mérnöki pontossággal rajzolódott ki az is, hogy a házban minden ajtó mögött lapult valaki. Mindenki a lépcsőházat figyelte.
A következő pillanatban az ajtók között úgy ugrált, akár egy macska, amelyik megtanulta a lépcsőházi etikettet. A lépcsőház minden ajtaja előtt megállt, és festékkel fújta be a kukucskálót. Az utolsó kettőnek szempillát is festett. A lépcsőházi etikett már nem érdekelte, csak arra koncentrált, hogy minél jobban dübörögtesse a lépcsőket. Semmit nem hallott. Nem értette, hogy a negyvenhat kilója miatt képtelen erre, vagy mi van. Aztán megint látta magát, ahogy ott feküdt az ágyon. Mozdulatlanul. A takarója nem volt rajta. Mellkasán friss tetoválás vöröslött. Képtelen volt értelmezni a babérkoszorúba zárt szem látványát. Emlékezett arra, hogy ezt a jelt minden levél sarkán látta, amit bátyja dolgai között talált. A lány hosszasan értekezett arról, hogy egy ilyen tetoválás segíthet neki abban, hogy az ajtók mögé lásson. Csukott szemmel feküdt az ágyon. Már nem törődött azzal, hogy önmagát is látja, mozdulatlanul. A varázsszem teljesen birtokába kerítette. Nem törődött azzal, amikor a defibrillátort a mellkasához nyomták. Az ajtók mögött sokkal izgalmasabb részletek kötötték le.