Dely László: „Éto Szuez?”

/71 éves, nyugdíjas; 1956 őszén 38 éves, börtönből szabadult politikai fogoly, munkanélküli/

/1956/ Augusztus 20-án szabadultam, hat év után. A feleségem a francia követségen dolgozott az ötvenes évek elején mint titkárnő. Aztán egyszer csak letartóztattak mindkettőnket. Megpróbálták ránk bizonyítani, hogy kémkedtünk. Nem sikerült, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a feleségemet halálra, engem meg 16 évre ítéljenek. Az asszony évekig siralomházban volt, azt se tudtam, él-e hal-e. Csak hosszú évek múltán találkoztunk, akkor is csak egymásra pillanthattunk. Véletlenül egy börtönbe tettek bennünket.
Szóval, én már augusztus huszadikán szabadultam, az asszony viszont csak októberben…
Amikor kijöttem, lehúzódtam a szüleimhez Herceghalomra. Két-három nap után megéreztem, hogy valami változás készül. Benne volt a levegőben. Hatalmas légballonok jöttek Ausztria felől. Könyvek is voltak benne. Egészen finom papíron, hogy nagyon könnyű legyen. Hruscsov híres beszéde – amit csak mostanában több mint harminc év után mertek idehaza hivatalosan kiadni – Sztálin bűneiről.
A Szabad Európa egyre vadabb hangon uszított. Amit huszonharmadikán késő este mondott, nem akartuk elhinni. Másnap reggel még tétováztam egy kicsit, de amikor valamilyen bányából fölfegyverzett bányászok jöttek Herceghalomra és arról beszéltek, hogy kitört a forradalom, nekivágtam.
Akkor a vonaton már nem kértek jegyet. Nem tudom, pontosan hányadika volt, úgy a hétvége, az első hétvége környéke lehetett, tehát huszonnyolcadika körül. A Rákóczi út borzasztóan nézett ki, tankokkal belelőttek a házakba. A Rottenbiller utca és a Baross tér kereszteződésénél nagyon meglepődtem. Állt az egyik kapualjban egy katonatiszt, még a régi egyenruhában. Odaugrott hozzá, a szemünk láttára, egy suhanc, és kezdte levagdosni a válllapjait. A férfi iszonyú zavarba jött, de nem tett semmit. Valahogy nagyon megalázónak éreztem, már majdnem a segítségére akartam lenni, amikor a barátom odébb húzott, mondván, látja, hogy nem értek semmit, most jöttem vidékről.
Az ő lakásából néztem végig a Köztársaság téri ostromot. Már amikor a nagy lövöldözésben az ablakhoz merészkedtünk. Százasával fütyültek a golyók, a környékbeli házak tetejéről is lőtték a pártbizottságot.
Egyszer láttuk, amint megérkezik egy magyar tank. Valószínűleg a védők segítségére küldték, de mégse akart harcolni. Nagy bizonytalanul behajtott a térre. Jött mögötte még három-négy másik. Egyszer csak az elsőből kidugtak egy hatalmas nemzetiszínű lobogót. Leírtak egy kört a téren, aztán senkire sem lőve távoztak. Jöttek-mentek a teherautók, hozták a fegyvereseket. Üvöltöztek az emberek, biztatták egymást. Az egyik közvetlenül az ablak alatt kiabált, minden tisztán fölhallatszott. Bosszút esküdött, mert amikor őt lecsukták valamiért, akkor a feleségét elcsábította egy ávós. Ezt üvöltötte. Még az arcát is láttam. Később találkoztam ugyanezzel az emberrel, akkor is egy ávósra vadászott, a Kálvin téren. Állítólag fölszaladt és elbújt a toronyban. Ez az őrült fölment érte, de ott talált senkit. Legalább százan biztatták lentről.
Az egész Köztársaság téri ostrom nem tarthatott tovább két és fél óránál, a fene se gondolta, hogy ilyen nagy vérengzés lesz a vége. Mikor nagyjából elcsendesedett a tér, lemerészkedtünk. Kiszórták a pártbizottság iratait, de még a pénzt is. A hullákat teleszórták forintosokkal, a pártkassza pénzével. Valaki az arcukra dobott egy cédulát: EZÉRT TETTED!
A ledöntött Sztálin-szobor maradványával az Emkétől nem messze, az Akácfa utca elején találkoztam. Ott, ahol most a Maxim van. Behúzták kocsival. De még akkor is mindenki ütötte-verte kalapáccsal, valami kis emléket szerettek volna letörni belőle. A sok kalapácsos ember láttán a Gulliver jutott eszembe. Ütötték az óriást, le akarták győzni.
Az ember szíve elszorult a sok fiatal halottól, akár ávós volt, akár felkelő. Látszott mindegyiken, hogy csóró, nem tehet semmiről. Őbele szaladt a golyó, miközben a gazemberek szokás szerint megúszták. Mondtam is az öcsémnek, amikor megint egy holttestet láttunk: „Figyeld csak, mindig a szegényember húzza a rövidebbet…”
Persze mindenki reménykedett, hogy végre jobb lesz. Én valamiféle szociáldemokráciában bíztam, ahol több párt lesz és a kommunisták nem csinálhatják azt, amit akarnak.
De sajnos jöttek a túlzások, a buta gőzösfejűek. Az elsőről az a Csáky, valamikori gróf mesélt, akivel sokáig együtt raboskodtam. Normális ember volt, csak bolondozott azzal, hogy grófnak született. Szegény, nem tehetett róla. Szóval ez a Csáky elment egy politikai gyűlésre az Urániába, de felfordult gyomorral jött ki. Már a Nyilasok üvöltöztek teli pofával, hogy majd bosszút állnak mindenkin, aki elárulta őket…
De nem ez volt a jellemző. Hanem a felszabadultság, mintha az éberek hirtelen levegőhöz jutottak volna. Mindenkinek elege volt már a rettegésből. Összerezzentek minden csengőszóra, hátha értük jöttek. Mint ahogy minket is elvittek egy szép napon mint francia kémeket… A feleségem egyébként a forradalomnak köszönheti, hogy kijöhetett. Különben talán mindmáig bent van szegény, hiszen a halálos ítéletet életfogytiglanra változtatták. A börtönőrök már huszonharmadika előtt megérezhették, hogy valami változás következik, mert egyre kedvesebbek lettek. Olyan is akadt, aki aláíratott a foglyokkal egy nyilatkozatot, hogy ő nem bántotta, nem kínozta őket.
Október huszonharmadikán késő este lehívatták a feleségemet a börtönirodára. Leültették és ráparancsoltak, hogy gépeljen magának egy szabadulópapírt. Lepecsételték, aláfirkantottak valami olvashatatlant… Talán azért, hogy ha később másképp fordul a kocka, le lehessen tagadni a dolgot… Aztán ráadtak egy ordináré piros szoknyát és kitessékelték a Fő utcából…

*

Ötvenhatban nagyon sok minden összekeveredett. A diákok lelkesedése, a düh, amit a sortüzek, a terror, az ávósok bosszúja és a szovjet tankok lövöldözése kiváltott. Csúnyább volt a Rákóczi út, mint a II. világháború után. Tankokkal harcolni egy sűrűn lakott városban…
Igen, olykor elszabadultak az indulatok. De nem ez volt a jellemző, főleg nem a legutolsó napokban, amikor ismét kezdett rendeződni a helyzet, de aztán sajnos ismét fellángolt a harc, visszajöttek az oroszok…
Néha mintha karnevál lett volna, vadidegenek ölelték meg egymást. Láttam fosztogató civileket is. Meg orosz katonákat, akik föllocsolták benzinnel a boltot maguk után… Volt ez is, az is.
Az Üllői út és a Körút kereszteződésénél, az Iparművészeti Múzeum előtt a virágágyást telerakták szovjet lövedékekkel. Amiket a tankok szórtak szét és amiket a kilőtt harckocsikból emeltek ki. Valaki kiírta egy hatalmas transzparensre: A szovjet nép ajándéka a magyar népnek!
Tele volt hasonló feliratokkal a város. Az egyik utcasarkon a barikád fölé is kifeszítettek egy lepedőt. Rámázolták nagy fekete betűkkel: „A Práter utca harca a Szovjetunió ellen…”
A legtöbben elkeseredtek attól, hogy visszatértek az oroszok. Minden ételmes ember már azt szerette volna, ha rend lesz, ha véget ér a lövöldözés, a harc.
De attól, hogy a szovjetek vegyék át a hatalmat, mindenki rettegett. Félt, hogy minden visszarendeződik, hogy minden hiába volt, ha visszatér a régi világ. Hogy most majd ők meg az ávósok állnak bosszút azért, ami történt.
Szerintem ezért volt olyan nagy az ellenállás. Az emberek belekóstoltak valamibe és szinte pánikba estek, hogy elveszítik. Ügyesen politizálva tárgyalni kellett volna, nem tankkal, géppisztollyal kezdeni az új világot. No persze a másik oldalról nézve a felkelők is megtámadták a szovjeteket, szórták rájuk a benzines palackot, kézigránátot. Féltek az oroszok is, ha csak valami mozgást láttak, már tüzeltek, nem számított, hogy lakóházak között vannak…
Másodikára, harmadikára normalizálódott a helyzet. Még egy-két presszó is kinyitott. Igaz, hogy érvényben volt a szesztilalom, de azért nagy titokban már lehúztak az emberek egy-két kupicát.
Hallottam beszélgetni két húsz év körüli egyetemistát. Az egyik azzal hencegett, hogy Bécsben fog szilveszterezni. – Miért? – mondta. Nincs az olyan messze. Közelebb van, mint Nyíregyháza!
Szinte hihetetlen volt, először azt hittem, megbolondultak…

*

A Gellérthegyen láttam, hogyan védekeznek a felkelők. Hordókban olvasztották a zsírt, öntötték föntről lefelé. Ne tudjanak följönni a tankok…
Akkoriban az Attila úton laktam, ott a vár tövében is sok felkelő próbálta tartani magát. A mi házunkba is bejött egy csoport, fiatal egyetemista fiúk voltak, kormos arccal, holtfáradtan. Kicsit rendbe szedték magukat, aztán a hátsó kijáraton, a Várlejtő felé elmenekültek. Azon vitatkoztak, van-e még értelme az ellenállásnak, vagy rejtsék el a fegyvereket és széledjenek szét… Talán tíz percre rá megérkeztek a Dózsa-szoborhoz a szovjetek. Nem tudták, hova tűntek a fegyveresek, kezdték átfésülni a házakat. Hozzánk is becsöngetett egy járőr, fiatal szőke tiszt vezette. Azt mondta, razbolnyikokat, rablókat keresnek. Bejöttek a lakásba, körülnéztek. Az egyik ablakból látni lehetett a Dunát. A tiszt rágyújtott, bámult kifelé. Aztán egyszer csak megkérdezte: „Éto Szuez?”

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989