Tudor Octavian: Szónoki kérdések
„Mi az élet?” – kérdezte a tudományos szocializmus tanára, elnyújtva az é hangot, akár egy ügybuzgó kántor. B. Vasile pedig, aki az egyetemi előadóterem utolsó padsorában ült, amely a naplopók és a visszahúzódók menedéke volt, azonnal válaszolt is neki, megtörve az első sorokban helyet foglaló stréberek nyomasztó és cinkos csöndjét. „Nem lehet tudni. Senki nem tudja, mi az élet!”
A tudszoc tanárának előbb tátva maradt a szája döbbenetében, mint aki nem hisz a saját fülének, hogy vannak nála ostobább emberek is, majd nagysokára megjegyezte: „Ez egy szónoki kérdés volt, B. Vasile elvtárs. Fölösleges rá válaszolnia!” Valamivel később újabb kérdéseket fogalmazott, például ezt: Mi az energia? Vagy: Mi a világegyetem? – B. Vaszi pedig elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy embert ilyen súlyos kérdések gyötörjenek és a százvalahány stréber közül egy se veszi a fáradságot, megmagyarázni, mi az energia, de legalább is a világegyetem, így aztán helyettük is ő válaszolt: mondta, ami éppen keresztülcikázott a fején. Hogy az energia az maga a Jóisten és a világegyetem is valami hasonló fán terem.
És azután is, hogy a tanári szobába invitálták, ahol szabályosan megtiltották neki, hogy órákon kérdezés nélkül megnyilvánuljon, B. Vasile tovább űzte az eszét minden olyan tanárával, aki szónoki kérdésekkel élt. Ha az előadóterem tele lett volna, meglehet, a dolgok nem fajulnak idáig. De a padsorok, amelyekben a buzgó stréberek szorongtak és az utolsó sor között, mely fölött Vaszi örökké borzas feje strázsált, mintegy tíz széksornyi űr tátongott. Akkora szakadék ez, amit muszáj valamivel áthidalni. B. Vasile nem a tudszoc tanár, Marin Poscareanu szónoki kérdéseire reagált, hanem kitöltötte ezt az űrt.
– Kedves B. Vasile hallgató elvtárs – intették meg isten tudja hányadszor a tanáriba sereglett oktatók, hogy ultimátumot adjanak neki, bár megjegyzem, az egyetemi szabályzat sehol nem írta elő pontosan, mi a teendő akkor, ha egy nehezebb felfogású diák megmakacsolja magát és mindegyre válaszolni próbál a szónoki kérdésekre. – Kérjük abbahagyni! Mi nem vagyunk az ön játékszerei!
B. Vaszi mit tehetett volna mást, minthogy visszafogta magát? Pedig egyetlen normális embernek sem kellett volna ökörként tűrnie, ha az előtte tátongó üres padsorokba, akár a szemeteskukába, efféle kérdéseket hajítanak: Mi a lelkiismeret? Mi a boldogság? Mi az erkölcs?
– Mekkora tökfejek voltak ezek az én szocfilozófia tanáraim! – emlékezett vissza harminc év múltán B. Vasile, amikor minden külső ösztönzés nélkül maga is feltette a kérdéseket, hogy „Mi a lelkiismeret?”, „Mi a boldogság?”, „Miként bírjuk ki a telet lekapcsolt fűtőtestekkel?” és főként: „Milyen az életfogytiglani szex egyetlen asszonnyal?” – Miért kellett engem pellengérre állítaniuk, hogy belémfojtsák a válaszokat, amikor egyszerűen elég lett volna annyit mondaniuk, hogy üljek az első sorba, a többiek közé!
(Fordította: Cseke Gábor)