Szentgyörgyi N. József: Levél az emlékekről

A forradalom újrajátszása kiváló ötlet, minden nap találok benne valami érdekeset, (nekem) újat – többször is újra meg újra kellene játszani, mert lassan feledésbe merül, illetve kiürül, vagy, ami még rosszabb: egyoldalú és hamis megvilágításba kerül, netán feledhető bulvársztori lesz belőle… Megbízható – tiszta – forrásokból kell újra csorgadoztatni a történelmet. 

A megbízható forrást gyorsan kétségessé (megbízhatatlanná) teheti egy véletlen vagy szándékos hiba. Pl. a tegnapi emlékezés (Dely László: „Éto Szuez?”) végén az olvasható, hogy 1956 november elején (negyedikén?) a szovjet katonák a budai várpalota alatti Dózsa-szoborhoz érkeztek. A bökkenő: a szoborra ugyan 1953-ban írtak ki pályázatot, de a nyertes művet csak 1961-ben állították föl a Dózsa György téren… Azon a területen, amely 1956-ban éppen üres volt… (Az alkotást eredetileg a Dózsa György út és a Thököly út kereszteződésénél tervezték felállítani. Ezt már korábban, helytörténészkedésem során megtudtam – e kereszteződésnél lakom már jó ötven éve.)
A másik bökkenő pedig a fiatal, szőke szovjet tiszt kérdésével kapcsolatos: ’Éto Szuez?’ …
Ez a (fő-)városi legenda olyannyira elterjedt, hogy rengetegen idézik– nyilvánvaló lehetetlensége ellenére (’szovjet kiskatonától – őrmestertől, tiszttől, stb. – hallottam a saját fülemmel’ ). Még az események idején 18 éves – oroszul is tudogató – ős-budapesti feleségem is esküszik rá, hogy hallott ilyen kérdést. A november negyedikén ’visszajött’, ’bejött’ ruszkik egy része valóban visszajött, azaz korábban is itt volt, csak rövid időre kivonták őket a harcokból. Ezek minden bizonnyal tudták, sorkatonától a tábornokig, hogy Budapesten a Duna folyik, nem a Szuezi-csatorna vize csillog. Valószínűleg minden szovjet katona tudta azt is, hogy a csatornánál háborús helyzet van – melyben azonban a Szovjetunió fegyveresen nem vesz részt; a szűkre szabott orosz média nem hallgatta el ezt a konfliktust, sőt: sokat írt-beszélt róla, elítélve a brit-francia-izraeli imperialistákat. A nem magyarországi bázisokról beözönlő szovjet csapatok vagy a közeli (kárpát-)ukrajnai területekről jöttek, vagy esetleg kissé távolabbról – de a bevonulás mindenképpen hosszabb időt vett igénybe. Ha egyes nagyon kis IQ-val rendelkező – esetleg ázsiai-szibériai kisebbségi származású – sorkatonáknak esetleg be is lehetett adni, hogy ők most a Szuezi-csatornához mennek, illetve már oda is értek (egyébként én ezt sem hiszem el: minden szovjet kisiskolás tanult földrajzot, és tudhatta nagyjából, merre és milyen messze van Szuez) – tiszttel akkor sem lehetett volna ilyent elhitetni. Fényképekről tudjuk, meg háborús filmekből, hogy minden tiszt oldalán ott volt a térképtáska – legalább olyan fontos tartozék volt, mint a pisztolytáska a pisztollyal. Egy tiszt – térképe birtokában – nem kérdezhette Budapesten, hogy ’Éto Szuez?’. A forradalmunk leverése szempontjából ez nem is lenne nagyon lényeges kérdés, ha nem a hamisság felé tolná el a sztorit: szegény ruszkik azt sem tudták, hová jönnek harcolni. Tudták.
Aki viszont Szuezt mesél bele a szovjet beavatkozásba, az hiteltelenné teszi a mégoly hiteles emlékezést is.
Ez természetesen csak az én személyes – nem történészi – véleményem; sem pro, sem kontra nem tudom megtámogatni adatokkal. Szerintem nincs is rá szükség. Minden katonaviselt (és még akadnak ilyenek) belátja, hogy több napos menetelés-vonulás nem folyhat légüres, ködös térben: a katona – nagyjából – mindig tudja, hol van éppen. Pár kilométert tévedhet esetleg – de ezerötszázat (ennyivel van messzebb Kijevtől Szuez, mint Kijevtől Budapest); vagy háromezret (ennyire van Budapesttől Szuez) azonban nem.