Kukubika Szerencsika

Az öreg köszörűs hosszú évek óta egyedül dolgozott a Csata utca egyik rozzant házának utcára nyíló kis szobájában. Hazudnánk, ha azt írnánk, hogy gondtalanul meg tudott élni a munkájából; inkább passzióból csinálta. Egyedül élt, magányát jólesően oldotta a csaknem mindennapos kapcsolat az emberekkel.
Egy alacsony, japános arcú úriember topogott előtte, kezében vadonatúj olló. – Most vette? – nézte meg a kék műanyag tokból előhúzott szerszámot az öreg.
– Most, és nem rág – mondta a kuncsaft. A köszörűs ránézett, de aztán napirendre tért a furcsaság fölött; túl sokat látott-hallott ő már ahhoz, hogy valamin is csodálkozzék.
– Most vettem, vadonatúj holló, de egy cseppet sem rág – ismételte meg az úr.
– Hát akkor, első fenés harmincnyolc – bólintott az öreg. – Második fenés tizennyolc, és így tovább. Ha mindannyiszor magam fenem, a negyediket már ingyen.
Az úr negyven lejt adott oda. – Visszajárót harcsa meg – mosolygott. A köszörűs eléje tette a két lejt a pultra. – Nem fogadok el borravalót – közölte szárazon. – Holnap reggel, nyolc és kilenc között tessék érte jönni. Milyen névre állítsam ki a nyugtát?
– Kukubika Szerencsika – tagolta az úr. – A Langerhans-szigetekről.
–…csika – mormolta az öreg. – A lakhelyet nem szoktam feltüntetni. Nálam soha semmi sem veszett el, maga is azt az ollót kapja vissza, amit itthagyott.
– Azt hittem – szabadkozott a kuncsaft –, hogy nem fogja megérteni a nevemet. Mindig kétszer kell mondanom. S akkor rendszerint megkérdezik, miféle szerzet ragyog. A tekecafattal ragyog, a Langerhans-szigetekről, Kukubika Szerencsika, cafatkapitány…
– Tisztelettel – állt fel az öreg, csúzós derekába belehasított a nyilallás. – Gál Dezső, köszörűs.
– Örvendek – mosolygott Kukubika úr. – Jó éles legyen a holló, mert kikaptunk, és reggel rágnom kell. Ünnepélyesen avatom fel az itteni új tekepályát, a hollóval rágom át az acélszalagot.
– Én, még negyvenhétben, a szárazságkor, megborotválkoztam egy ollóval, amit magam fentem ki – húzta ki magát a köszörűs. – És ezt a hitvány matériát is úgy kiélesítem, kérem, hogy az acélszalagot is el tetszik tudni rágni vele.
Kukubika úr cigarettával kínálta. Dezső bácsi sokáig forgatta az ujjai között, míg kisilabizálhatta, miféle. Ez állt a cigarettán is, pokoli erős volt: Langerhans. – Tudja mit? – fogta meg az ollót. – Ha meg tetszik várni, azonnal megfenem.
– Megjárhatom – felelte szerényen Kukubika úr. Fázósan húzódott a csöpp érckályhához.
– Most jönnek a fagyosszentek – világosította fel Dezső bácsi. – Ilyenkor megint hideg van. Pongrác, Szervác, Bonifác…
– Nálunk öten vannak – vacogta Kukubika úr. – Pongrác, Szervác, Bonifác, és még Demokrác és Bürokrác. Ezek fagynak.
Az öreg jó húsz percen át dolgozott az ollóval. Akkor kihozta a kis elkerített ketrecből, eloltotta erős lámpáját, megdörzsölte a halántékát. – Itt van, kérem. Tessék nézni ezt a hajszálat. Elvágta? El.
– Valóságos morotva – képedt el Kukubika úr. – Én még el fogom rágni a Rózsika állpántját is. Rózsika engem szeret, és még nem volt némi kapcsolata. Feleségül teszem őt. Amikor átrágom az állpántját, lehull róla a ruha, és úgy marad előttem, nesztelenül. Ezt csak új hollóval szabad, a mi égi hagyományaink szerint. Ha nem hazudott, a holló megpirosodik, és én magammal hiszem Rózsikát a Langerhans-szigetekre.
– Mindenesetre – nyújtotta oda az ollót Dezső bácsi. – Használja egészséggel.
Unalmasak ezek a külföldiek.

Bölömi Domokos