Napóleon orákuluma

Éjjelenként gyakran „fogalmazott”. Előbb tétován, a semmiből érkező homályos szövegemlékeket írt a gépbe. „Abba bolondult bele, hogy (már őszülő fejjel) némileg szégyenkezve feltett, elementáris kérdésekre sem talált elfogadható válaszokat. Ilyenekre pl., mint hogy miért fogy nappal is a villany, vagy hogy végülis hol lakik a Mindenható.”
Begépelt egy elpusztított verscsírát: „És néha megjelent neki / az Isten mint léha kísértet.”
Amivel végképp nem tudott mit kezdeni, de bepötyögte: „A királynő bálján a bál királynője.”

Aztán minden másról megfeledkezve lázasan írni kezdte az oly sokszor elkezdett, de soha be nem fejezett kisregényt. Írás közben sűrűn mentett, nehogy elillanjon a szöveg.
Amikor (már világos nappal) elégedetten nyújtózkodva nagyot hörbölt kávéjából, még egy utolsót mentett, cigarettáért kotorászva a fiókban. Közben lehívta a sztori elejét, hogy még egy kicsit gyönyörködjék benne.
De csak az értelmezhetetlen szövegtörekékek jöttek elő, fölöttük a cím, borzalmasan, idegenül.
Napóleon orákuluma.
Egész éjszakai munkáját elnyelte egy rossz billentés.

Fölriadt, testét elöntötte a veríték. Bambult báván. Próbálta elgondolni, hogy mégsincs veszve semmi. Eszébe jutott elvált anyja egészen pici álomfejtő könyvecskéje, elfért a tenyerében, pontozni kellett, valamiket válaszolni a kérdésekre, és a végén kijött egy képlet, mint a dobókockán.
A könyvecske második részében ennek alapján bukkanhatott válaszára a fejtegető. Anya hamar kitanulta a trükköt, így rendszerint az ötpontos jött elő: „Kérése, ha nem túlságosan extravagáns, úgy teljesül.”
Hirtelen bekattant a regény befejező mondata, amely miatt Anya oly sokat szomorkodott: „Az ön szerelme állhatatlan.”
Kisgyerekként nem ismerte az extravagáns jelentését. Azt sem tudta elképzelni, milyen lehet a szerelem, pláne ha állhatatlan.

Hosszan készülődött, végül botját karjára vetve szokásos délelőtti sétájára indult.
Megmagyarázhatatlanul mosolyogva.

Bölöni Domokos