Viktor Woroszylszky: Magyarországi napló

AZ ORSZÁGHÁZBAN
(1956. október 30.)

Új ismerősünket Losonczy Gézának hívják. A kommunista balszárny ismert politikusa – éveken át háttérbe szorították és üldözték. Csupán ma lett államminiszter s tagja a szűkebb kabinetnek. Enyhe iróniával közli, hogy még saját íróasztala sincs, sem titkárnője, és egyáltalán nem nagyon ismeri az épületet, ahová behozott bennünket. Eléggé sokáig bolyongunk együtt a bíborral, szecessziós aranyozással borított, sötét folyosókon. Van valami rendkívüli s ugyanakkor groteszk is ebben az elhagyatott, ember nem járta császári-királyi pompában. A kandeláberek gyér fénye kísérteties árnyakat vet a falra. A szőnyegek elnyelik lépteink zaját. Úgy érzem, mintha valaki – ha hátranézek, meglátom – nesztelenül lépkedne mögöttünk. Egy ember? Vagy a történelem?

De már itt is vagyunk a nagy, kivilágított szobában. Vágni lehet a füstöt. Itt és a két szomszédos helyiségben dolgoznak a kormány tagjai, s velük együtt néhány író és újságíró. Emberek jönnek be folyton: katonák, anélkül, hogy vigyázzállásba merevednének, munkások füzetlapra írt követelésekkel, borotválatlan diákok. Senki nem keres rajtuk belépési engedélyt. Senki nem mondja: „Mindjárt bejelentem.” Mindenki egyenesen ahhoz fordul, akivel beszélni akar. Mindenütt beszélgető csoportok: állva, a szoba közepén, a helyiség minden zugában. Valaki telefonál, másvalaki az ablakpárkányra támaszkodva nagy, ideges betűkkel írja tele noteszének lapjait. A küldöttségek áramlása egy pillanatra sem szünetel. Az elvtársak fáradt szemmel fogadják őket, de meleg kézszorítással búcsúztatják a küldötteket, s azután ugyanígy köszöntik a következőket.
Interjúnk kaotikus és összefüggéstelen. Egyre újabb emberekkel beszélgetünk, az előzőket elhívják, más dolguk van. Mindenről sző esik: a magyar forradalom jellegéről, a kormány kialakuló programjáról, mely a nemzeti egység alapján áll, a forradalmi bizottságok követeléseiről, az előttünk álló órák és napok perspektívájáról. A kormány még nem végleges, további változások lesznek benne, melyek majd sokkal reprezentatívabbá teszik. Épp az imént beszélgettek erről a szociáldemokratákkal. Egyelőre sajnos tagadó választ adtak: nem lépnek be a kormányba, kijelentették, hogy inkább várnak még. De úgy látszik, a kormány bázisa – még jelenlegi összetételében is – óráról órára szélesedik. Ezt bizonyítja néhány jelentékenyebb felkelőcsoport feltételes támogatása: olyan követeléseket adnak elő, melyekkel a kormány is egyetért. A legsürgősebb: a szovjet hadsereg kivonulása Magyarországról, politikai pártok törvényes engedélyezése, szabad választások, a bűnösök megbüntetése. Nagyjából ilyen programot terjesztett elő az imént Budapest nyolcadik és kilencedik kerületének forradalmi bizottsága is, melynek vezetősége két katonatisztből, néhány munkásból és diákból, egy íróból és egy fodrászból áll…

Marian megint elmeséli, amit délelőtt látott. Nem tud megszabadulni nyomasztó élményétől, s magyar kommunista elvtársainál keres választ. Percnyi hallgatás után megszólal az egyikük:
– Higgye el, nem vagyunk szadisták. De ezeket az embereket nem tudjuk sajnálni.
Az ősz hajú Szántó Zoltán elvtárs szólal meg, a Magyar Dolgozók Pártja néhány napja újjáalakított Politikai Bizottságának tagja, volt varsói nagykövet.
– Borzalmas tragédiának: a nemzet tragédiájának, a párt tragédiájának napjait éljük. A nép ellen gaztetteket követtek el. Kommunisták voltak a bűnösök, s a nemzet elfordult a kommunistáktól. A nemzetnek igaza van. Végre-valahára a nemzettel kell együtt haladnunk. Nagyon elkéstünk vele, majdnem mindent elveszítettünk mint párt, de a nemzettel kell együtt haladnunk, nem szabad tovább szaporítanunk a ránk tapadó gyalázatot.
Rettenetes ennek az öregembernek a fájdalma, aki egész életét az eszmének szentelte, s élete alkonyán látnia kell, hogy gazembereknek volt a szövetségese.
– És ők? Velük mi van?
– Ők… Gerőék… Hát, nincsenek már az országban. Elmentek.

ÉJSZAKA

Itt tulajdonképpen már a következő dátumot kellene: jóval elmúlt éjfél. De az én első budapesti napom még nem ért a végére. Elhagyjuk az Országházat, bár az elvtársak azt ajánlják, maradjunk itt reggelig: nem valami biztonságos a városban a járás. Amikor mégis megkötjük magunkat, kíséretet kapunk védelmül, két géppuskás katonát. És elindulunk.
Lent véletlenül benyitunk egy terembe, ahol egy egész szakasz katona hajtja fejét álomra, sorban egymás mellett, a földön. Most, hogy ennyien vannak együtt, különösen szembetűnő a magyar és a szovjet egyenruha azonossága. Mégsem használt semmit: a forradalom letépte vállpántjukat, háromszínű kokárdát tűzött a mellükre, s a két, tegnap még iker hadsereg szembekerült egymással…
Az utcán ugyanazzal a két tiszttel találkozunk, akik néhány órával ezelőtt megmutatták nekünk az utat a Parlamenthez.
– No, mi újság, beszélgettek a kormánnyal? Mit mondanak: kimennek az oroszok Budapestről?
– Azt mondják, hogy kimennek.
Pártfogóink megállítanak egy közeledő vöröskeresztes autót. Beszállunk. Lassan, lépésben haladunk a néptelen utcán. Megállunk pár száz méternyire a szovjet állások előtt, ahol idefele jövet feltartóztattak bennünket. Kiszállunk, az autó visszafordul.
– Sztoj, kto igyot?
Ezúttal barna képű legény áll előttünk; fekete szeme nedvesen ragyog. Miután igazoltatott bennünket, kiderül, hogy nagy előszeretettel társalog. Jellegzetes kaukázusi akcentussal beszél: lágyítás nélkül mondja ki az orosz szavakat.
– Zacsem ludej bjom? Ne razberjos, kto prav, kto vinovat. Vernutsza be zsivim v Armeniju… (Miért ölik az embereket? El nem döntöd, ki igaz, ki bűnös. Bár élve hazatérhetnék Örményországba…)
Innen már csak alig néhány lépés a szállodánkig. Sűrűsödik a budapesti éjszaka, mindent magába nyel: az őrök parányi sziluettjét, a tankok otromba körvonalait, a házakon lengő háromszínű és fekete zászlókat. Csend van – nem csörögnek lánctalpak, nincs lövés, sem emberi jajszó.

Szerda, október 31.

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989