Amikor még kicsi voltam, lényegesen kisebb, mint most, de már nem elég kicsi ahhoz, hogy büntetlenül lehessek annyira lunatikus, mint amennyire mindig is szerettem volna lenni, mert hát nem egyformán erőlteti minden gyerek a nagyobbá válást… na mindegy. Kezdjük újra.
Valamikor régen én is bevezetődtem a magyar történelembe. Mondanom sem kell, nem az iskolában. Kettősleg kaptam történelmi beavatást iskolán kívül. Az egyik nagyon módszeres „kurzus” volt, mert minekutána jó szüleim úgy gondolták: elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ne csak az iskolai (ideológiai alapú és egy megkésett nemzetre-ébredés alapzatára összehordott) történelemoktatás áldásaiban részesüljek, megbeszélték egy családi baráttal, Bandi bácsival, hogy tartson nekem „órákat” otthon a magyar nemzet történelméből. Bandi bácsi aranyos volt és borszagú. Történelemszemlélete a Hóman–Szekfűhöz (és istenmentshogybármimáshoz is!) volt kicövekelve, így hát kedélyesen nagy bajszú vezérek, bánok, gyulák, vazallusok, oligarchák és miegymások tolongtak különféle csatamezőkön, olykor egy-egy álnok anya vagy nővér is mutatóban, minden egyszerű volt és áttekinthető, mint manapság Szigetvár határa.
A másik beavatási „vonal” ezzel szemben nem is vonal volt, hanem csak egy pont. Egy hajnal, vagy inkább éjszaka.
Az történt ugyanis, hogy egy olyan társaságba keveredtem, amelyre nagymamám minden teketória nélkül azt mondta volna, hogy – rossz. „Rossz társaságba” keveredtem tehát, amennyiben zömmel egyetemisták voltak, meg az egyetemisták barátnői és/vagy barátai, én csak úgy belecsöppentem, mert egy főiskolás ismerősöm magával hurcolt. Vélhetőleg nem a történelembe, hanem a vodkába akart engemet beavatni, de ezt nem árulta el, igaz, megkésett ügy is lett volna, mert már tizenkettedikes voltam, akkorra meg úgyis sok minden megesik az emberrel.
Szóval egy telefüstölt szobába kerültünk. Lepukkant házba, klasszikus, az áporodottság ígéretével induló buliba (akkor még a parti nem volt közhasználatú kifejezés, illetve nem erre). Ott volt mellettem Szilárd, a főiskolás ismerősöm, rajta kívül meg vagy húsz egyetemista, orvosisok, mérnökhallgatók, a teológusok akkor még kimaradtak az efféléből. A lányok – mint mindig – a rázós és a családalapítós típusú számok váltakozásának előnyeiről és hátrányairól vicogtak kisebb csoportokban, a fiúk ittak, cigarettáztak. Olykor ráztak vagy „családalapítottak” (na nem úgy!), ímmel-ámmal, a lányok kedvéért.
Volt ott egy néger fiú is egy fehér haverjával. Orvostanhallgatók voltak, Csaba volt a fehér, Okoli a fekete. A sötét lakásban Okolinak csak az ingét láttuk, mert igazi szerecsen volt, az egyik megjegyezhetetlen nevű afrikai kisállam nagykövetének fia. A kedves papa azelőtt a baráti Magyar Népköztársaságban volt nagykövet, de elő- vagy visszaléptették, Bukarestbe helyezvén át. Okoli azonban, aki Budapesten remekül megtanult magyarul, nem ment a papával a Dâmboviţa partjára orvostanhallgatni, jó volt neki a Szamos is, itt legalább a fiatalok egy részével gond nélkül megértette magát. De azért szorgalmasan veselkedett neki a románnak, ha már negyedéves medikusként erre terelgette a sorsa. Beszélgettek csöndesen egy sarokban és sűrű cigarettafüstben: három mérnöknövendék és három orvostanonc, utóbbi háromból az egyik Csaba volt, egy másik meg az ing, benne a sötétbe olvadva Okoli.
Sosem volt kenyerem az éjszakázás. Ezért hát elég kényszeredetten vettem részt a társadalmi életben, udvariasan ráztam vagy „családalapítottam” egyik-másik egyetemista lánnyal, olyan lazán viseltem magam, mintha huszonéves volnék, de alapjában semmi más nem voltam, csak álmos.
Mígnem hajnalban! A buli színvonala az iszaposságig ledöglött. A cigarettázók cigarettáztak és hülyeségeket beszélgettek, a lányok félig aludtak, félig hallgatták a hülyeségeket. Csaba meg összeveszett a nőjével. A nője feltűnés nélkül lelépett, Csaba ott maradt összehúzott, rózsaszín szaftban úszó szemmel, nagyon savanyú volt a képe – mi más lehet ilyenkor. Ott ült Csaba egy böhöm virágmintákkal terhelt rökamién, mereven nézett egy harmadáig telt vodkásüveget a földön. Ez volt a szplín, ez volt a neuraszténia, a nihil és az összes többi idegen szó a 20. századelő irodalmi tananyagából.
Ez volt a valóság. Amelyben ismét bevezettek a magyar történelembe.
Jött ugyanis Csaba haverja, az ing. Odaült mellé a virágok közé, maga is szemrevételezte az üveget, s miután jól kihallgatta magát, Csaba vállára tette a fél karját. Elefántcsontszínű fogait kivillantván így próbálta egyenesbe tenni a világ folyását:
– Csabika, Csabika!… Elvették tőlünk Erdélyt.

Megjelent a Magyar Közoktatás 2016/1. számában.