Fischer István: Zsupsz haza!

– Hogy milyen rossz fát tettem a tűzre? Az lehetett az első vádpont, hogy a román faliújságra írtam egy ismertetőt Rajk László újratemetéséről. A magyar újságokból lefordítottam a temetési beszédek meglepő részleteit és kitettem a faliújságra, hadd tudják ők is, mi történik Magyarországon. Ez még jóval október 23-a előtt történt. A második számú bűnömhöz megismétlem, hogy a szovjet kollégiumban, senki sem lakhatott saját nemzetbeliekkel. De engem a román útlevelemmel összeraktak magyarokkal. Amikor Pesten kitört a ribillió, a magyar diákok szörnyen megijedtek. Nem forradalmi mozgolódásba kezdtek, dehogy is, inkább általános betojás volt, mert szinte mindegyiknek akadt tanácsnál dolgozó valakije, vagy ávós öccse, csupán tudni akarták, mi folyik otthon. Állandó rádiószolgálatot szerveztek a Baltika rádióra, amelyiken lehetett fogni a Kossuth adót. Én is részt vettem a turnusszolgálatban. Ez lehetett a második számú bűnöm.
De a harmadik, a legfontosabb, hogy a velem szomszédos szobában lakott egy román aspiráns, minden leningrádi romániai – azaz több ezer ember -párttitkára a feleségével. A nő már egy évvel korábban kint volt, és a legközismertebb nimfomán kurva volt. Kapuk alatt kefélt a Balti Flotta matrózaival. Ezt a nőt a férje minden áldott este megverte vállfával, amit én akarva, akaratlan mindig hallottam, mert nagyon vékonyak voltak a falak. Hallatszott, ahogy nyitotta a szekrényt, vette ki a vállfát, aztán aprította a nőt. Lelkileg a pasival voltam, mert ha volt az életben nő, aki megszolgálta a verést, hát ez igen. Persze a pasas nem tudhatta, hogy vele vagyok. Én soha nem voltam párttag, de a titkár elvtárs félhetett, hogy kiteregetem az ügyet, ezért az első alkalommal igyekezett megszabadulni tőlem. Ő jelentett fel ellenforradalmi tevékenység miatt.

…A párttitkárfeleség kurvasága törte ketté marxista előmenetelemet; de inkább a titkár denunciálása. Megkérdezés, vizsgálat nélkül huszonnégy diákot hazavágtak a Szovjetunióból. A moszkvai román követségen volt egy külön diákügyi attasé. 1956 decemberében a román miniszterelnök, Chivu Stoica ellátogatott Moszkvába, és a követségen csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy viselkedtek a diákok a magyar ellenforradalom alatt. Általában kitűnően, ha itt-ott voltak is kisebb kivételek. Na, ezeket a kivételeket azonnal küldjék haza, mondta a miniszterelnök, noha az ösztöndíjasok nem hozzá, nem is a külügyminisztérium, hanem a közoktatásügyi minisztérium alá tartoztak. A miniszter, Miron Constantinescu fel is kapta a vizet, amikor meghallotta, hogy az ő megkérdezése, minden ankét nélkül kirúgtak huszonnégy diákot. Engem mint negyedéves közgazdászt nem különösebben izgatott a dolog, de akadt köztünk diploma előtt álló mérnök is, nálam sokkal rosszabb helyzetben lévők. És a minisztérium nyakába szakadt a huszonnégy diák sorsa, akiknek nem is tudták megmondani, mit követtek el, miért büntették. A felháborodott miniszter elrohant az első titkárhoz, hogy mit csinált Stoica, és főleg mit tett a moszkvai nagykövet, mert ő írta alá a huszonnégy főiskolának a leveleket, hogy ezt meg azt azonnal küldjék haza. Elkezdődött a huzavona. A nagykövet elismerte, talán hibázott, de ő diplomata, és nem szarhatja le az aláírását azzal, hogy előbb kéri X. Y. kirúgását, két hét múlva pedig a visszavételét. Ennek adott igazat az első titkár, Gheorghiu Dej, aki úgy döntött, hogy a fiúk, lányok tanuljanak itthon, nem lesz semmi bajuk. Ez volt a kirúgás első fázisa. Aztán 1958-ban jött a második. Egy fél évet jártam Bukarestben a közgazdasági egyetemre, ahol akkor még udvaroltak, hogy nem akarok-e átmenni a legelitebb külkereskedelmi szakra, de engem akkor már ez az egész nem érdekelt. Elhatároztam, vagy fényképész leszek, vagy bármi más… Besegítettek. Ezúttal valamennyi volt szovjet ösztöndíjassal együtt úgy rúgtak ki, hogy nem volt szabad bennünket szellemi munkakörben foglalkoztatni. Szerettem volna a kolozsvári helyi lapnál fényképészként dolgozni, de a tartományi pártbizottság első titkára, Vaida Vasile elvtárs – akivel apám az illegalitásban együtt dolgozott –, megüzente az öregemnek: ne képzelje, hogy minden illegalista kommunista gyerekének értelmiséginek kell lennie, legyen munkás. Öt évre az lettem: lakatosinas a Technofrig élelmiszer- és hűtőipari gépgyárban. Azt hiszem, apám nagyon boldog volt, hogy a fia a munkásosztály tagja lett. Mikor reggel hatkor gyalogoltam lefelé a Tordai úton a kis uzsonnazacskómmal, örülhetett, mert ők eszményítették a munkásosztályt. Nem jöttek rá, hogy az ő munkásosztályuk, az „éhes proletár” – elmeszülemény, már rég nem létezik. Az egyik legszebb bizonyíték rá Fejes Endre Rozsdatemetője, amit én ma is az egyik legkeményebb rendszerellenes könyvnek tartok, hiszen pontosan bemutatta, hogy a munkásosztály soha nem létezett és nem is fog létezni abban az értelemben, ahogy a kommunista teória használja.

Forrás: Pünkösti Árpád: Egyperces fischerek. A szökött filmes életei. Noran Libro, Budapest, 2011.