HWABYUNG

2016. Január 29.

Egy francia filmet láttam a tegnap, mely Theodor Fontane ensam i Berlin/Jeder stribt für sich allein/Halálodra magad maradsz című regénye alapján készült. Annak a középpontjában egy berlini pár áll, akik a második világháború kellős közepén Hitler-ellenes szövegeket írtak és terjesztettek – saját készítésű képeslap-röpcéken. Hosszú ideig nem tudták azonosítani őket, mígnem egy nő felismerte és befújta a röpce-képeslapot a házuk lépcsőházában elhelyező párt. Akiket elfogtak, bepereltek, kivégeztek, a világháború után a besúgót két évre ítélték, de engem most a besúgás ténye érdekel.

Az általam jelenleg olvasott észak-koreai könyv (Yeonmi Park För att kunna leva/In Order to Live) ugyanerről a besúgó rendszerről ír. A konkrét eset: a Park család vendége egy Kínában élő nagybácsi, aki – állampolgársága okán szabadabban nyilatkozik, s aki – tudni véli Kim Ir Szen halálának igazi okát. Hogy az nem szimpla szívinfarktus volt, hanem egy észak-koreában gyakori betegség, a hwabyung, vagyis pszichikai stressz, ugyanis a két Kim, a dinasztialapító apa meg az örökébe lépő fia nem tudtak megegyezni Dél-Koreát, a két Korea egyesítésének tervét illetően.

Yenmi anyja őszintén fel volt háborodva a halottakon, vagyis hogy ilyen hírek terjednek, terjesztik a saját lakásában is, és felháborodását másnap meogsztotta legjobb barátnőjével. Bárcsak ne tette volna!

Másnap szolgálati kocsi várta a lakásuk előtt, a Gukga anjeon bowibu, az észak-koreai államvédelmi szervezet két tisztje várta. Yeonmi anyja tudta, hogy ha azok elviszik, nem valószínű, hogy családjához visszakerül.

Első kérdésük az volt, hogy tudja-e, miért vannak ők ott. Igen, tudta. Miután elmesélte, kitől, mit hallott, továbbá, hogy kifejthette mi a véleménye a dologról (a nő meggyőződése kommunista volt, felháborodása őszinte), megkérdezték tőle, tudja-e mi a hibája? Igen, hogy nem azonnal jelentette a pártszervezetnek. Kiderült hogy nem azzal követett el hibát, hanem hogy hangosan kimondta. Amit elmesélt a barátnőjének, aki, ugye, befújta, neki hangosan elmondta, magában kellett volna tartania, megfojtania a gondolatot.

Gondolkozom, miről is van szó, hogyan viszonyul ez az általunk ismertekhez. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy rendszerellenes bűntettet követett el, hanem hogy a kommunista tudata ellen vétkezett. A kommunista Magyarországon és Romániában, legalábbis a későbbi években, már kommunista tudatunkra nem apelláltak. Már tudták, hogy mindenki ellenség, az ellenségük, már ők sem meggyőződésből védték a rendszert, hanem hogy hatalmuk megmaradjon. Már csak kordában tartottak minket. Mi már csak tőlük féltünk, nem a lelkiismeretünktől.

Gergely Tamás