Első hallásra furcsán hangozhat, ám tény, hogy Romániában nem a gazdasági-pénzügyi válság okozza a legnagyobb nehézséget – de ez az igazság. A gond ugyanis az, hogy az országban maga a – politikai, gazdasági, társadalmi – rendszer került súlyos válságba. A bajok nem két éve, nem a világválság begyűrűzésével kezdődtek el, hanem húsz esztendővel ezelőtt.  Az 1989. évi félszájas rendszerváltás óta nem működik semmi sem megfelelőképpen Romániában. Ingatag alapokon, a fogyasztásra támaszkodva „dübörgött” a gazdaság; az oktatásra az egymást követő kormányok egyike sem helyezett kellő hangsúlyt; az egészségügy nagybeteg, a szakemberek, az orvosok tömegesen távoznak külföldre. Miközben egy hártyavékonyságú réteg nyugati milliárdosokat lepipáló jómódban él, addig a lakosság jelentős része a szegénységküszöb szintjén (vagy alatt) tengődik, a társadalmi feszültségek így természetszerűen kiéleződtek.

A kormány válságkezelőnek mondott megkésett intézkedéscsomagja mindezért nagyjából hatástalan marad. Sem az öt százalékos áfa-emelés, sem a 25 százalékos bérlefaragás, sem az adók és illetékek növelése, sem a tömeges elbocsátások nem vezetnek eredményre, az állampénztár továbbra is üres, a bérek, nyugdíjak kifizetésére az országnak alighanem újabb kölcsönre lesz szüksége. Így a beérkező pénzek még mindig nem a beruházásokat, a fejlesztést, hanem a mindennapos megélhetési gondok enyhítését szolgálják, voltaképpen csak az ország eladósodását mélyítik el.

Az országot két évtizede zömmel hozzá nem értő, szűk egyéni, vagy csoportérdekeket követő, szűklátókörű és korrupt konjunktúralovagok vezetik. A politikai osztály megújulására nincs semmi esély, így a több probléma orvoslása is beláthatatlan ideig várat még magára. Milliók igyekeznek más országban boldogulást keresni, és egyre többen vannak, akik egyben hazát is cserélnek, főleg, miután már maga az államfő is reményvesztetten buzdítja őket a külföldi munkavállalásra, pusztán azért, hogy az állam megtakaríthassa a munkanélküli segélyek összegét. A megdöbbentő buzdítást talán mégis leginkább az magyarázza, hogy itthon maradva alighanem tíz százalék fölé emelnék a munkanélküliségi rátát, márpedig ebben az esetben Traian Băsescunak, saját korábbi ígéretéhez híven, nyomban le kellene mondania. (Igaz, nála öt perc is évekig tarthat).

Az ország legnagyobb gondja éppen a reménytelenség. A lakosság azt még megértené, hogy gazdasági és pénzügyi válság idején számolnia kell az életszínvonal visszaesésével és akár a legszigorúbb megszorításokat is elviselné (nyomorúságos helyzete ellenére), ha a hatalmon lévők távlatot, reményt és kiszámíthatóságot, belátható időn belül megvalósítható jövőképet kínálnának neki. Ehelyett azonban lidércfényt akarnak eladni alagútvégen megcsillanó fény gyanánt.

1. Pusztai Péter:
   2010. október 5. 13:10

   Egy jó keresztmetszet. Kösz.