Lányaim kék szeméből
szelíden integetsz.
Fejed csóválva mondod:
szívem, ezt mért teszed?
Miért sírsz úgy utánam,
ki a fénylő egek hűvös habjában
rég kipihentem az életet?

Mit akarnál helyette?
A titkot nem tudó, szorongó, bús apádat,
kit a silány való
rácsai mögé zárt a dermedt félelem.
mely csak szivárgott egyre át az életen?

Te ne tudnád, szívem,
hogy már bölcsőm ringó álmát
a múló idő tündérei vigyázták?
S oly ritka volt, mikor a létet sirató szellem
esélyt adott a percnek a zord elmúlás ellen?

Te ne tudnád, szívem, hogy születésem óta
ez voltam én: az élet csüggedt elsiratója.
S az öröm kitárt karjait félretolta
a mögötte pergő, részvétlen homokóra.

S az idő dzsinnjei csak nőttek, nőttek egyre.
Ők fújtak hideget a nyári reggelekbe.
Ők vették el ízét a habzó sörnek,
öreg arcom nevették, szüntelenüül györötek,
és végül ők ültek elszánt, kaján csapatban
az út mentén, hol biciklimmel elhaladtam…

Jaj, tudod te, milyen volt,
amikor úgy szaladtam,
és mégis-mégis egyre
csak hátrábbra maradtam?….

Ezt akarnád, szívem? hogy fogoly legyek újra?
Hogy eleresszen engem megint az Isten ujja?
Hogy a végtelen fényes, szabad csendjében állva
ledobjon engem újra a földi árvaságba?…..

Szabad vagyok, szívem. Köröttem csillagok.
Úszom erős karokkal. A mindenség ragyog.
Jönnek, úsznak felém az édes, régi árnyak.
És én megyek, szívem. Megyek és téged várlak.