Sze­rep! Új­ra sze­rep. Vég­re! Elvég­re ki­böj­töl­tem. De­ák Ta­más da­rab­já­ban Balt­ha­zár. Nem kel­le­ne el­bal­táz­ni! A mű erő­sen mű. At­ti­la egész­sé­ges­sé mű­ti. És mi ké­jel­günk ben­ne, mint bi­valy a po­cso­lyá­ban: Cser­gőffy, Győry, Ne­mes meg én. Pi­ro­spozs­gás pusz­tai köz­le­gény­ként a szö­ke­vé­nyek cel­lá­já­ban is büsz­ke ma­rad­tam, szíj­ta­lan na­drá­go­mat szi­la­jon mar­kol­tam, a frá­nya ez­re­des­be a szuszt be­le­foj­tot­tam, vik­szos baj­szom úgy állt, mint az öreg bi­ka szar­va, csak Sá­ri után epe­ked­tem, a bör­tön le volt szar­va. Im­már sza­bad­lá­bon még a ki­rály elé is ki­áll­tam hor­to­bá­gyi ga­tyá­san, az pe­dig meg­kér­dez­te kinc­stá­ri gya­gyá­san:

– Fiam, te pa­raszt vagy?

Az egyik elő­adá­son ép­pen vég­szó­ra csör­te­tett be apó­som a né­ző­tér­re, ön­kén­te­le­nül har­sá­nyan vá­la­szolt a ki­rály­nak:

– De még mek­ko­ra!

Ér­de­kes, az apó­so­mén kí­vül egyet­len kri­ti­kát si­ke­rült meg­őriz­nem.

„… jó tel­je­sít­ményt nyújt Sza­bó Zol­tán, a köz­le­gény.” (De­me­ter Zol­tán: A had­gya­kor­lat fél si­ke­re. Har­gi­ta, 1979. szept. 26.)

Ami­kor már Kré­ta-szi­ge­ten szi­ge­te­lőd­het­tem el nya­ral­ni, a ho­mok­os par­ton a Kö­tél ho­mok­ból c. szín­há­zi ta­nul­mány- és kri­ti­ka­gyűj­te­mény volt a dé­li­gyü­möl­csöm. Amíg a tor­ko­mon nem akadt. Ugya­nis meg­akadt a sze­mem Az ön­gyil­kos és a Had­gya­kor­lat mél­ta­tá­sán. Had­gya­kor­la­ti­lag ki­ütött a kö­vet­ke­ző mon­dat:

„A Balt­ha­zár köz­le­gényt ala­kí­tó Sza­bó Zol­tánt rit­kán lát­tuk ilyen jó­nak, de a töb­bi­ek­re sem le­het pa­nasz.” (Sza­kolczay La­jos: Had­gya­kor­lat. Kö­tél ho­mok­ból, 276. old.)

Még ér­de­ke­sebb, hogy az ez­re­des meg­nyu­vasz­tá­sa után a dik­ta­tú­rát ha­tá­ro­ló so­rom­pót ma­ga­biz­to­san át­lé­pő nép­fi­mon a kor­lá­tolt, csak sza­va­kra és nem­ze­ti szín­re va­dá­szó vi­zio­ná­lók nem vet­ték ész­re, hogy sza­bad­ság, sze­re­lem, e ket­tő kell ne­kem. Úgy lát­szik, az elv­tár­sak és az elv­társ­nő ba­kot lőtt, ha agy­so­rom­pó­ján túl­ra kel­lett vi­zio­nál­nia.

Sze­ren­csé­re a kö­zön­ség­nek volt esze és lel­ke.

(Nap­ló) Az es­ti elő­adá­son fél ház előtt nagy si­ke­rem volt. Több nyílt­szí­ni taps… Szép él­mény. Ed­di­gi leg­ked­ve­sebb ala­kí­tá­som a Balt­ha­zár.

Had­gya­kor­lat! Az iga­zi had­gya­kor­lat még előt­tem van…

Ami­kor ’88-ban a szü­leim meg­lá­to­gat­tak, sé­ta köz­ben apám egy­szer­csak meg­tor­pant:

– Fiam, én már jár­tam eb­ben a park­ban.

– Mi­kor, te?

– A há­bo­rú alatt, ami­kor vo­nul­tunk vissza Fel­ső-Szi­lé­ziá­ból.

– Biz­tos?

– Nem hi­szel apád­nak? Fe­lis­me­rem eze­ket a fá­kat.

– Nem is vol­tál ka­to­na.

– Én?! Kar­pa­szo­má­nyos vol­tam a Hu­nya­di ha­dosz­tály­ban. Va­gyis ta­nult em­ber. Az egyet­len. Az el­ső sor­ban. Et­te is a mé­reg az őr­mes­tert, de nem tu­dott bün­tet­ni, ezért ál­lan­dó­an cé­loz­ga­tott rám. Egy­szer pél­dá­ul így üvöl­tet­te el ma­gát:

– Kar­pa­szo­má­nyos, ott há­tul, ne mo­zog­jon!

Er­re én könnye­dén ki­lép­tem:

– Őr­mes­ter úr­nak je­len­tem, há­tul nincs is kar­pa­szo­má­nyos.

– De ha vol­na, mo­zog­na.

Ha bo­roz­ga­tá­sa­ink köz­ben oly­kor szó­ra­koz­hat­né­kom tá­madt, csak be­kap­csol­tam az öre­ge­met, mint a rá­di­ót. Oly­an­kor Svejk és Háry Já­nos egy­más­sal szem­be for­dult a sír­já­ban.

Egyik es­ti me­se után fel­tet­tem a nagy kér­dést:

– Ha ilyen vi­té­zek vol­ta­tok, mi­ért kel­lett vissza­vo­nul­no­tok Szi­lé­ziá­ból?

– Mi­ért? Mi­ért? Mert hi­deg volt, fiam.

– De hát Szi­lé­zia nem Szi­bé­ria…

– Mi Fel­ső-Szi­lé­ziá­ban vol­tunk!

– Egy­ál­ta­lán lát­tál te el­len­sé­get?

– Lát­ni ép­pen nem lát­tam, mert sö­tét volt. De ta­lál­koz­tam ve­le. Az úgy tör­tént, hogy éj­sza­ká­ra egy tisz­tá­son tá­bo­roz­tunk le. Az őr­mes­ter nyil­ván en­gem kül­dött fel­de­rí­tés­re…

– Azt mond­tad, nem tu­dott bün­tet­ni.

– Ne­kem ez ki­tün­te­tés volt. Egy­ből ki­néz­tem ma­gam­nak egy csa­pást…

– Egy­csa­pás­ra egy csa­pást.

– … és ne­ki­vág­tam a ren­ge­teg­nek. Igen ám, csak­hogy ugya­nak­kor, ugya­nan­nak a csa­pás­nak a má­sik vé­gén is elin­dult a ren­ge­teg orosz ka­to­na kö­zül egy. Én men­tem, ő jött, s hát kö­zé­pú­ton úgy össze­kop­pant a hom­lo­kunk, hogy mind a ket­ten elej­tet­tük a fegy­vert. Egy da­ra­big fe­szül­ten áll­tunk, az­tán óva­to­san ki­ta­po­gat­tuk egy­mást, majd nyu­god­tan leül­tünk és meg­vár­tuk a haj­nalt.

– De hát azt mond­tad, nem lát­tál el­len­sé­get.

– Nem is. Mi­re meg­vir­radt, már ba­rá­tok vol­tunk.

– Szó­val te már ak­kor átáll­tál…

– Na­ná! Volt ná­la vod­ka. Úgy bé­cső­röl­tünk, hogy szin­te for­dít­va in­dul­tunk vissza. Sze­ren­csé­re volt ná­lam irány­tű.

– A ta­valy mint­ha más­ként me­sél­ted vol­na…

– Más­ként… más­ként. Nem az a fon­tos, fiam. Az a fő, hogy igaz le­gyen.

Mit mond­jak? Nem ép­pen ka­to­na­di­nasz­tiá­ból szár­ma­zom. Hogy eny­hít­sek a hi­á­nyos­sá­gon, Já­ni lányt vet­tem fe­le­sé­gül. No de Don-ka­nyar ide, ha­za­fi­ság oda, ko­no­kul el­tö­kél­tem, nem le­szek ro­mán ba­ka. Va­la­hogy nem sze­re­tem, ha pa­ran­csol­nak ne­kem. Ki­vált­képp ide­gen nyel­ven. Oly­an­kor re­flex­ből az el­len­ke­ző­jét te­szem, mint ami­re uta­sí­ta­nak. Edit ki is hasz­nál­ta ezt a fo­nák­sá­go­mat: ha ép­pen or­rolt va­la­mi disz­nó­sá­go­mért, csak rám szólt:

– Csó­kolj meg!

Tud­ta, hogy le­ga­lább egy hé­tig bé­kén ha­gyom. De amíg egy ro­mán tiszt ezt meg­ér­ti, és kü­lön ne­kem for­dít­va ve­zé­nyel…

Ma­ros­vá­sár­he­lyi egye­te­mis­ta ko­rom­ban fog­tam elő­ször fegy­vert. Lő­gya­kor­lat­ra vit­tek, há­rom go­lyót kap­tunk fe­jen­ként. Én Kárp Gyu­ri mel­lett ha­sal­tam. Sok min­de­nért iri­gyel­tem már, most pe­dig ki­de­rült, hogy lö­vé­szet­ben is ver­he­tet­len: az én cél­tá­blá­mon csak egy ta­lá­lat volt, az övén öt.

Ami­kor is­mé­tel­ten be­hí­vót kap­tam, meg sem áll­tam a Pár­tig. Elvég­re azért van, hogy se­gít­sen, még a raj­ta kí­vü­li­e­ken is. Az igaz­ga­tóm párt­fo­gá­sá­val a me­gyei má­sod­tit­kár­nál kö­töt­tem ki, aki­nek be­szé­des ne­ve így hang­zik ma­gya­rul: Szi­kla Szi­lárd. Mint ma­ga a Párt. Nos, szi­lárd ér­vem rög­tön meg­lá­gyí­tot­ta a szi­klát:

– Ha en­gem most hat hó­na­pra elvi­szenk ka­to­ná­nak, de­rék­ba tö­rik a kar­rier­em.

Nyil­ván a kar­rier szó ha­tot­ta meg, szólt hát az ér­de­kem­ben az il­le­té­kes pa­rancs­nok elv­tár­sá­nak, aki ugyan­csak pu­hul­ékony ro­mán szí­vű volt.

Reg­gel hat­kor kel­lett gyü­le­kez­ni a ka­szár­nyá­ban fris­sen fes­tett fa­kof­fer­rel. Én a 10 órai pró­ba előtt lö­työg­tem be, hó­nom alatt gyű­rött sze­rep­pél­dánnyal. Az ügye­le­tes tiszt­nek le­zse­ren át­nyúj­tot­tam a be­hí­vó­mat, ő az órá­já­ra me­redt, és meg se muk­kant. Le­ve­gőt se vett. Ful­la­dá­sig.

– Csak szól­ni jöt­tem, hogy ne ke­res­se­nek fö­lös­le­ge­sen. Nem vo­nu­lok be.

– Mi?! Nem… nem vo­nul? Hogy­hogy nem vo­nul? Há mit kép­zelsz? Ki vagy te?

– Szí­nész va­gyok.

– Szí­nész… És ha sza­bad kér­dez­nem, mi­ért nem akarsz be­vo­nul­ni?

– Mert pró­bám van.

– Ve­lem! A pa­rancs­nok­hoz! – és pisz­tolyt rán­tott. Én vál­lat.

– Pa­rancs­nok elv­társ, je­len­tem, ez az if­jú nem akar ka­to­na len­ni, mert szí­nész.

– Szí­nész? Á, a mű­vész úr! Kí­sérd a ka­puig és en­gedd a dol­gá­ra.

A tiszt csak állt, állt, és nem tud­ta ki­nyög­ni: meg­ér­tet­tem.

– Meg­ér­tet­ted?

– Nem… Meg­ér­tet­tem, pa­rancs­nok elv­társ!

A ka­puig cik­cakk­ban ment, ott alá­za­tos kí­ván­csi­ság­gal meg­kér­dez­te:

– Még­is, mond­ja, ké­rem… ki­je Ön a pa­rancs­nok elv­társ­nak?

– A ked­venc szí­né­sze.

… És ez­zel ha­la­dé­kot nyer­tem.

A kö­vet­ke­ző be­hí­vót meg kel­lett előz­nöm. Ran­gos párt­tit­kár ugyan még akad­ha­tott vol­na, de a ka­szár­nyá­nak csak egy pa­rancs­no­ka volt. Hiá­ba imád­koz­tam, nem vál­tot­ták le a jó­a­ka­ró­mat.

Ha­nem ka­pó­ra jött a szín­há­zi túl­haj­tott­ság, a szín­pa­di si­ker. Le­te­rí­tett. Bo­rult ég­ből vi­dám csa­pás. Ad­dig meg­volt a mi­hez­tar­tá­som, a „Zo­li­ka­aa…!”, meg­volt a he­lyem a sor vé­gén. Most ki­re hall­gas­sak, hova áll­jak? Mért vet­ték el min­den re­mény­te­len­sé­ge­met? Mi­helyt ki­tör­tem a ku­lisszák mö­gül, ki­tört raj­tam a pá­nik­be­teg­ség. Tehát irány a di­li­ház. Is­mer­ke­dés­kor a Na­pó­leo­nok, Ko­ssut­h­ok le­ke­ze­lő­en fo­gad­tak, mert én csak az in­té­zet igaz­ga­tó-főr­ovo­sa­ként mu­tat­koz­tam be. Tud­ni­il­lik őt is Sza­bó Zol­tán­nak hív­ták.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ