Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (48.)
Szerep! Újra szerep. Végre! Elvégre kiböjtöltem. Deák Tamás darabjában Balthazár. Nem kellene elbaltázni! A mű erősen mű. Attila egészségessé műti. És mi kéjelgünk benne, mint bivaly a pocsolyában: Csergőffy, Győry, Nemes meg én. Pirospozsgás pusztai közlegényként a szökevények cellájában is büszke maradtam, szíjtalan nadrágomat szilajon markoltam, a fránya ezredesbe a szuszt belefojtottam, vikszos bajszom úgy állt, mint az öreg bika szarva, csak Sári után epekedtem, a börtön le volt szarva. Immár szabadlábon még a király elé is kiálltam hortobágyi gatyásan, az pedig megkérdezte kincstári gyagyásan:
– Fiam, te paraszt vagy?
Az egyik előadáson éppen végszóra csörtetett be apósom a nézőtérre, önkéntelenül harsányan válaszolt a királynak:
– De még mekkora!
Érdekes, az apósomén kívül egyetlen kritikát sikerült megőriznem.
„… jó teljesítményt nyújt Szabó Zoltán, a közlegény.” (Demeter Zoltán: A hadgyakorlat fél sikere. Hargita, 1979. szept. 26.)
Amikor már Kréta-szigeten szigetelődhettem el nyaralni, a homokos parton a Kötél homokból c. színházi tanulmány- és kritikagyűjtemény volt a déligyümölcsöm. Amíg a torkomon nem akadt. Ugyanis megakadt a szemem Az öngyilkos és a Hadgyakorlat méltatásán. Hadgyakorlatilag kiütött a következő mondat:
„A Balthazár közlegényt alakító Szabó Zoltánt ritkán láttuk ilyen jónak, de a többiekre sem lehet panasz.” (Szakolczay Lajos: Hadgyakorlat. Kötél homokból, 276. old.)
Még érdekesebb, hogy az ezredes megnyuvasztása után a diktatúrát határoló sorompót magabiztosan átlépő népfimon a korlátolt, csak szavakra és nemzeti színre vadászó vizionálók nem vették észre, hogy szabadság, szerelem, e kettő kell nekem. Úgy látszik, az elvtársak és az elvtársnő bakot lőtt, ha agysorompóján túlra kellett vizionálnia.
Szerencsére a közönségnek volt esze és lelke.
(Napló) Az esti előadáson fél ház előtt nagy sikerem volt. Több nyíltszíni taps… Szép élmény. Eddigi legkedvesebb alakításom a Balthazár.
Hadgyakorlat! Az igazi hadgyakorlat még előttem van…
Amikor ’88-ban a szüleim meglátogattak, séta közben apám egyszercsak megtorpant:
– Fiam, én már jártam ebben a parkban.
– Mikor, te?
– A háború alatt, amikor vonultunk vissza Felső-Sziléziából.
– Biztos?
– Nem hiszel apádnak? Felismerem ezeket a fákat.
– Nem is voltál katona.
– Én?! Karpaszományos voltam a Hunyadi hadosztályban. Vagyis tanult ember. Az egyetlen. Az első sorban. Ette is a méreg az őrmestert, de nem tudott büntetni, ezért állandóan célozgatott rám. Egyszer például így üvöltette el magát:
– Karpaszományos, ott hátul, ne mozogjon!
Erre én könnyedén kiléptem:
– Őrmester úrnak jelentem, hátul nincs is karpaszományos.
– De ha volna, mozogna.
Ha borozgatásaink közben olykor szórakozhatnékom támadt, csak bekapcsoltam az öregemet, mint a rádiót. Olyankor Svejk és Háry János egymással szembe fordult a sírjában.
Egyik esti mese után feltettem a nagy kérdést:
– Ha ilyen vitézek voltatok, miért kellett visszavonulnotok Sziléziából?
– Miért? Miért? Mert hideg volt, fiam.
– De hát Szilézia nem Szibéria…
– Mi Felső-Sziléziában voltunk!
– Egyáltalán láttál te ellenséget?
– Látni éppen nem láttam, mert sötét volt. De találkoztam vele. Az úgy történt, hogy éjszakára egy tisztáson táboroztunk le. Az őrmester nyilván engem küldött felderítésre…
– Azt mondtad, nem tudott büntetni.
– Nekem ez kitüntetés volt. Egyből kinéztem magamnak egy csapást…
– Egycsapásra egy csapást.
– … és nekivágtam a rengetegnek. Igen ám, csakhogy ugyanakkor, ugyanannak a csapásnak a másik végén is elindult a rengeteg orosz katona közül egy. Én mentem, ő jött, s hát középúton úgy összekoppant a homlokunk, hogy mind a ketten elejtettük a fegyvert. Egy darabig feszülten álltunk, aztán óvatosan kitapogattuk egymást, majd nyugodtan leültünk és megvártuk a hajnalt.
– De hát azt mondtad, nem láttál ellenséget.
– Nem is. Mire megvirradt, már barátok voltunk.
– Szóval te már akkor átálltál…
– Naná! Volt nála vodka. Úgy bécsőröltünk, hogy szinte fordítva indultunk vissza. Szerencsére volt nálam iránytű.
– A tavaly mintha másként mesélted volna…
– Másként… másként. Nem az a fontos, fiam. Az a fő, hogy igaz legyen.
Mit mondjak? Nem éppen katonadinasztiából származom. Hogy enyhítsek a hiányosságon, Jáni lányt vettem feleségül. No de Don-kanyar ide, hazafiság oda, konokul eltökéltem, nem leszek román baka. Valahogy nem szeretem, ha parancsolnak nekem. Kiváltképp idegen nyelven. Olyankor reflexből az ellenkezőjét teszem, mint amire utasítanak. Edit ki is használta ezt a fonákságomat: ha éppen orrolt valami disznóságomért, csak rám szólt:
– Csókolj meg!
Tudta, hogy legalább egy hétig békén hagyom. De amíg egy román tiszt ezt megérti, és külön nekem fordítva vezényel…
Marosvásárhelyi egyetemista koromban fogtam először fegyvert. Lőgyakorlatra vittek, három golyót kaptunk fejenként. Én Kárp Gyuri mellett hasaltam. Sok mindenért irigyeltem már, most pedig kiderült, hogy lövészetben is verhetetlen: az én céltáblámon csak egy találat volt, az övén öt.
Amikor ismételten behívót kaptam, meg sem álltam a Pártig. Elvégre azért van, hogy segítsen, még a rajta kívülieken is. Az igazgatóm pártfogásával a megyei másodtitkárnál kötöttem ki, akinek beszédes neve így hangzik magyarul: Szikla Szilárd. Mint maga a Párt. Nos, szilárd érvem rögtön meglágyította a sziklát:
– Ha engem most hat hónapra elviszenk katonának, derékba törik a karrierem.
Nyilván a karrier szó hatotta meg, szólt hát az érdekemben az illetékes parancsnok elvtársának, aki ugyancsak puhulékony román szívű volt.
Reggel hatkor kellett gyülekezni a kaszárnyában frissen festett fakofferrel. Én a 10 órai próba előtt lötyögtem be, hónom alatt gyűrött szereppéldánnyal. Az ügyeletes tisztnek lezseren átnyújtottam a behívómat, ő az órájára meredt, és meg se mukkant. Levegőt se vett. Fulladásig.
– Csak szólni jöttem, hogy ne keressenek fölöslegesen. Nem vonulok be.
– Mi?! Nem… nem vonul? Hogyhogy nem vonul? Há mit képzelsz? Ki vagy te?
– Színész vagyok.
– Színész… És ha szabad kérdeznem, miért nem akarsz bevonulni?
– Mert próbám van.
– Velem! A parancsnokhoz! – és pisztolyt rántott. Én vállat.
– Parancsnok elvtárs, jelentem, ez az ifjú nem akar katona lenni, mert színész.
– Színész? Á, a művész úr! Kísérd a kapuig és engedd a dolgára.
A tiszt csak állt, állt, és nem tudta kinyögni: megértettem.
– Megértetted?
– Nem… Megértettem, parancsnok elvtárs!
A kapuig cikcakkban ment, ott alázatos kíváncsisággal megkérdezte:
– Mégis, mondja, kérem… kije Ön a parancsnok elvtársnak?
– A kedvenc színésze.
… És ezzel haladékot nyertem.
A következő behívót meg kellett előznöm. Rangos párttitkár ugyan még akadhatott volna, de a kaszárnyának csak egy parancsnoka volt. Hiába imádkoztam, nem váltották le a jóakarómat.
Hanem kapóra jött a színházi túlhajtottság, a színpadi siker. Leterített. Borult égből vidám csapás. Addig megvolt a miheztartásom, a „Zolikaaa…!”, megvolt a helyem a sor végén. Most kire hallgassak, hova álljak? Mért vették el minden reménytelenségemet? Mihelyt kitörtem a kulisszák mögül, kitört rajtam a pánikbetegség. Tehát irány a diliház. Ismerkedéskor a Napóleonok, Kossuthok lekezelően fogadtak, mert én csak az intézet igazgató-főrovosaként mutatkoztam be. Tudniillik őt is Szabó Zoltánnak hívták.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza