Húzódzkodó szerelemeséhez / To his Coy Mistress

Ha tudnám: időnk mindenre marad,
Nem bánnám, hogy úgy kéreted magad.
Leülnénk, s eltűnődnénk, merre kéne
Andalognunk, szép napunk örömére.
Te a Gangesz partján rubint keresve
Kószálnál, én közben a dagályt lesve
A Humbernél. Nem lehetne vitás:
Szeretnélek, míg jön az áradás.
S nem adnád meg magad a sürgetésnek
Addig, amíg a zsidók meg nem térnek
Hitünkre. S növényként kúszó szerelmem
Csak nőne, nőne, szép, lassú ütemben.
Szemeid és homlokod édes fénye
Nekem száz év magasztalást megérne,
Melled dicsérném kétszáz év alatt,
S ezer évig azt, ami megmaradt.
Minden testrészed egy korszakot érne,
az utolsóval a szívedig érve.
Bizony, hölgyem, mindezt megérdemelnéd
S én sem adnám alább, ha így tehetnék.

De a hátam mögött hallom, ahogy
Az idő szárnyas szekere robog,
S látom azt, mi vár reám és reád:
A végtelen roppant sivatagát.
Szépségedet én fel nem lelhetem
A sírboltban, s visszhangot énekem
Hiába vár ott, és a férgek étke
Lesz tested hosszan őrzött szüzessége.
Ragyogó bájad porrá omlik lágyan,
És hamuvá foszlik feszítő vágyam.
A sír megfelelő hely az egyénnek,
De nincsen ott helye az ölelésnek.

Hát -amíg bőrödön az ifjúság
Megidézi a reggel harmatát,
S készséges lelkünk szüntelen tüzével
Ég minden pórusunk, habár nem ég el-
Hagyd, míg lehet,, hadd játszódjunk,akár
Két szerelmes ragadozómadár,
Inkább pusztulva el egyszerre, kéjjel
Mint megadóan morzsolódva széjjel.
Hagyd hát, hogy egy csodás labdába gyúrja
Erőnk és édességünk vágyam ujja,
S vad erővel szakítsa ki az élet
Vaskapujából a gyönyörűséget,
Ha már a nap megállítása lehetetlen,
Hajszolódjunk, forogjunk vele egy ütemben.

Fordította Albert Csilla

Had we but world enough, and time,
This coyness, lady, were no crime.
We would sit down and think which way
To walk, and pass our long love’s day;
Thou by the Indian Ganges’ side
Shouldst rubies find; I by the tide
Of Humber would complain. I would
Love you ten years before the Flood;
And you should, if you please, refuse
Till the conversion of the Jews.
My vegetable love should grow
Vaster than empires, and more slow.
An hundred years should go to praise
Thine eyes, and on thy forehead gaze;
Two hundred to adore each breast,
But thirty thousand to the rest;
An age at least to every part,
And the last age should show your heart.
For, lady, you deserve this state,
Nor would I love at lower rate.

But at my back I always hear
Time’s winged chariot hurrying near;
And yonder all before us lie
Deserts of vast eternity.
Thy beauty shall no more be found,
Nor, in thy marble vault, shall sound
My echoing song; then worms shall try
That long preserv’d virginity,
And your quaint honour turn to dust,
And into ashes all my lust.
The grave’s a fine and private place,
But none I think do there embrace.

Now therefore, while the youthful hue
Sits on thy skin like morning dew,
And while thy willing soul transpires
At every pore with instant fires,
Now let us sport us while we may;
And now, like am’rous birds of prey,
Rather at once our time devour,
Than languish in his slow-chapp’d power.
Let us roll all our strength, and all
Our sweetness, up into one ball;
And tear our pleasures with rough strife
Thorough the iron gates of life.
Thus, though we cannot make our sun
Stand still, yet we will make him run.

*Andrew Marvell (1621-1678) angol metafizikus költő, fiatalkorában bejárta Európát, ezalatt négy nyelvet tanult meg. John Milton köréhez tartozik. Itt közölt versét tartják a legismertebbnek; korábban Vas István magyarította, Rideg úrnőjéhez címmel.

1. B.Tomos Hajnal:
   2016. február 1. 18:25

   Bizonyosan nem volt könnyű a Milton-korabeli angolból fordítani.Mégis tökéletesen hangzik magyarul.Gratulálok Albert Csillának !