A potyka világszemlélete

Egy társaságban találkoztam a potykával. A mai nehéz időkről volt szó, a nagy drágaságról, a korona romlásáról, Európa gazdasági kríziséről. És arról a csekélységről, hogy nincs mentség, nincs kivezető út.
– Kommunizmus, szocializmus, semmiféle izmus nem segít rajtunk, állatokon – magyarázta potyka. – Így pedig csak az tud megélni, akinek vagyona van. A nagytőkések. Azoknak még mindig jól megy. A kisember elpusztul. A potyka is elpusztul. Hiába, az a természet rendje, hogy a nagy hal fölfalja a kis halat. Ez így van nálunk halaknál, de így van önöknél, embereknél is, legföljebb nem tudják, nem veszik észre, mert a dolog nem oly egyszerű az önök komplikált társadalmi életében, mint nálunk. Nálunk persze a maga primitívségében s egész brutalitásában érvényesül ez a természeti törvény. Én mint potyka úszkálok a vízben, jön a csuka és fölfal. Ezzel kész. És ez ellen nincs mentség.
– De hát önök elégedettek? Önök, potykák, belenyugodtak a természet kegyetlen rendjébe? – kérdeztem én kíváncsian.
– Dehogy vagyunk elégedettek. Dehogy nyugodtunk bele e kegyetlen rendbe – felelt a potyka.
– Akkor hát mégiscsak törik valamin a fejüket, hogy ez igazságtalanságon változtassanak?
– Persze hogy törjük. De mi nem eszelünk ki semmiféle rendszert. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a lényegen nem változtathatunk. Mi egészen kis praktikus célokra törekszünk, csupán kissé korrigálni akarjuk a nagy törvényt.
– Hogyan?
– Hát kérem, én például egy laboratóriumban dolgozom, s azt az élettani és vegytani föladatot akarom megoldani, hogy uszonyainkon rettentő szöges karmok nőjenek, a testünket bevonó nyálkás anyagnak pedig valami más, méreggel tetézett összetétele legyen. Ha ezt a föladatot megoldottam, mondhatom, hogy mi potykák, boldogok leszünk. Maradjon a változtathatatlan törvény, hogy a nagy hal fölfalja a kis halat. De viszont kapjon a nagy hal tőlünk olyan gyomormérgezést, hogy abba dögöljön bele.

1920

Szerkeszti: Bölöni Domokos