Néhány hónapja járt ott először. Nyomban megszerette a kis völgyet. Utána rendszeresen ott töltötte szabadnapjait, amelyek, különleges munkaprogramja miatt, a keddi napra estek.
Bár már az első napon felfedezte a barlangot, az nem keltett benne érdeklődést. Beérte a patak csobogásával, a csenddel, a természet passzív élvezetével.
Néhány hét múlva aztán mégis a barlangszáj felé vitte a kíváncsiság. Magányos ember lévén rászokott a magában való beszélgetésre, itt kint már arra is rávetemedett, hogy néhány mondatot, ha csendben is, de kimondjon.
Már a barlang szájánál tartott, amikor valami jelentéktelen mulasztás fölött támadt hirtelen haragjában, hangosan kifakadt: „Marha vagy Zsiga!” Alig tett néhány lépést, meglepetten hallotta vissza: „Marha vagy Zsiga!” Kétségtelen – visszahang volt. És mivel hétvégi turistákkal, akik, ha nem is számosan, de azért rendszeresen látogatták a kis völgyet, nem találkozott, más nem is tudhatott róla. Váratlanul érte hát a felfedezés, melyet kis ideig sajátjának érzett.
Ezután mindig felkapaszkodott a barlang torkolatához, szembe ült vele, és gondolataiba mélyedve meg-megszólalt. Ilyeneket mondott: „Elrontottad az életed!”, „Miért lapulsz, Zsiga?!”, „Gyáva vagy, a tegnap sem merted megszólítani!”, „Ez így nem mehet tovább!”…
És a visszahang sosem késett. Lassan jobbik énjének tekintette, és ha nem is esett jól ily lesújtó véleményekett hallania „más szájából”, azért idővel megbarátkozott a korholó hanggal.
Egy napon, miután az a bizonyos “ez így nem mehet tovább” elhangzott (és visszhangzott), nyugodtan előszedte szendvicseit, és jójzűen falatozni kezdett. Már indulófélben volt, amikor erős szomjúság vett erőt rajta. A völgy bejáratánál álló menedékházban sört látott erre jövet. Megkívánta. Szájában érezni vélte a kellemes kesernyés ízt, bajszán meg a sűrű habot, mire, a barlang szája felé fordulva, jókedvűen elrikkantotta magát: „Iszunk egy sört?!”
A visszhang ezúttal sem késett: „Ki fizeti?!”