Élni!

– Most pedig meghallgatom a szívét – mondta az orvos. Sokáig, nagyon sokáig hallgatta, már kezdett idegesíteni. – Itt valami baj van – mondta halkan. – Rendellenes zörejeket hallok.
– Nem létezik – mondtam erőletett nyugalommal. Éppen csak a lábam roggyant meg. – Talán valami tévedés lesz… – Megpróbáltam mosolyogni, arcom idegesen rándult.
– Nyugodjon meg – bátorított.
– Miért nyugodjak meg? – kérdeztem. – Igazán nyugodt vagyok.
Kivártam kissé. Miután gyűjtöttem némi bátorságot, elszántan ráförmedtem: – Nagyon nyugodt vagyok!
Hogy ne kiabáljak, mert…
– Mert micsoda? – kérdeztem kihívóan.
Hogy majd meglátom…
– Mit látok meg!?
Jó, jó…
Felöltöztem, csúnyán, megvetően ránéztem, majd becsaptam magam mögött az ajtót.
Utánam szaladt, kért, próbált meggyőzni, hogy ne csináljak egy bajból kettőt, mert hallotta…
– Mit hallott?
Gyanús zörejeket hallott…
– Nálam?
– Magánál.
Akkor a falnak nyomtam, térdemmel betartottam neki.
– Nem hallott semmit, megértette?!
Mondta, hogy meg.
– Meg aztán tanúja sincs!
Bólintott.
– Azonkívül – folytattam –, nem vagyok szívbajos!
Még betartottam neki egy kicsit, vicsorítottam, azzal elmentem.
Azóta jól vagyok.

Szerkeszti: Bölöni Domokos