A barátnő

Megint itt van! Itt van, ül és cseveg. Így van ez nap mint nap, hosszú hónapok óta. Éreztem már az első pillanatban, hogy baj lesz, valami sötét sejtelem már felbukkanása első perceiben megszólaltatta bennem a vészjelt. Hosszú hónapok óta állandó riadókészültségben vagyok, mint a katonák hadgyakorlat idején. Én is félig öltözötten alszom, minden pillanatban ugrásra készen, mert kiszámíthatatlan szeszélye folytán nem lehet jöttének időpontját a legbonyolultabb matematikai műveletekkel sem előre jelezni.
Ül és cseveg. Én a sarokban gyérítem tulajdon hajzatomat háborgó indulataim részbeni levezetésére, s próbálok másra figyelni. Sajnos, a hangerő állandóan fokozódik, s így kikapcsolódási kísérleteim sorra kudarcot vallanak. Nem is beszélve arról, hogy időnként kimondottan és személyileg nekem szegzett kérdéseire kell megértően bólogatnom, vagy legalább egy-egy igen-nemmel részt venni a társalgásban.
Ül és cseveg. S mi mindent összefecseg! Családjának egyenes és oldalági tagjai egytől-egyig személyes jó ismerőseim már, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt. Tudom, hányas kalapot visel a vele ferdén átellenben lakó özvegy kerékgyártó albérlőjének vőlegénye, és azt is, hogy nagynénjének hatéves unokáján a lángelme határozott jelei észlelhetők. Nyolc havi tanulás után kotta nélkül képes lévén elhegedülni a „Túl az Óperencián” első négy ütemét, sőt a D-dúr skálát is majdnem hiba nélkül eljátssza elölről hátra és hátulról előre.
Tudom már azt is, hogy férjének egyik távoli rokona pár évvel ezelőtt egy szerencsétlen félreértés folytán úgy összeveszett feleségével, hogy bánatában egy hétig a szövetkezeti tulajdont képező szalmakazalban aludt, ami még nem lett volna baj, ha nem éppen akkor kezdődik meg a szalma préselése. Szerencsére az utolsó pillanatban felfedezték egy nagy halom szalma alján, s így nem következett be az a nagyon is bekövetkezhető eset, hogy nevezett távoli rokon laposra préselve egy bála szalma belsejében potyautasként utazzék a tehervonaton a vasúti tarifa kijátszásával.
De nemcsak a férje rokonairól ad részletes és kimerítő felvilágosítást, hanem saját rokonait is őszinte színekkel festi le. Így tudom, hogy unokabátyja igen helytelen életmódot folytatott, sőt a család szégyenére odáig süllyedt, hogy valahol Kolozsvár és Brassó között egy apró vasúti állomáson, a váltókezelő kiselejtezett almazöld konyhaasztalának sarkán kártyázni kezdett egy helybeli magánzóval, s elveszítette a családi telek sarkán emelkedő tyúkketrec tetejéről a kupáscserepeket.
De értesültem már arról is, hogy Mozart és Verdi színtelen figurák, akikkel igazán feleslegesen foglalkozik a zenetörténet. Tudom már azt is, hogy a moll hangnemet a dúrtól úgy lehet megkülönböztetni, hogy az ember kimondja előbb az egyiket, azután a másikat, s amely szónál elszorul a torka a meghatottságtól, és könnybe lábad a szeme, az a moll.
Egyszóval itt van, ül és cseveg. Megállás nélkül, órákon át, kimerítve a divat legfrissebb újdonságaitól kezdve a tavasz piaci megjelenéséig minden közérdekű problémát. Következnek a háztartási tanácsok és a lelki tükör.
Ennél a pontnál már készülődöm is, mert tudom, mi következik:
– Legyen szíves, hagyjon magunkra egy kicsit!
De megpróbálom megőrizni akcióképességemet, s nem mozdulok. Sőt, mozdulok egyet, és belemélyedek az újságolvasásba, jelezvén azt, hogy minden megbeszélésből kirekesztettem magam, tehát nem látok s nem hallok, másrészt a meghitt zugom elhagyására tett felszólítás ellen tiltakozom passzív magatartásommal.
Egy kérő fejmozdulat a száj diszkrét biggyesztésével és a szemek ábrándos forgatásával, míg a kezek összekulcsolva az ölben hevernek. Most már a feleségem szólal meg:
– Fát kellene vágni, reggelig nem lesz elég, amit vágtál!
Sóhajtok, felcihelődöm és elvonulok. A feleségem titokban felemeli öt ujját. Tehát öt perc számkivetés vár rám.
Pontosan öt perc múlva jelentkezem, de a helyzet villámgyors áttekintése után meggyőződöm, hogy még csak a híradó folyik, a tulajdonképpeni előadás még hátra van.
– Pár pillanat még! – hallom, s megadóan hátrálok kifelé.
Mit tegyek a pár pillanat alatt? Megvan! Megseprem az udvart, s ha a pillanatokból még marad… de majd meglátjuk… Udvarseprés után egy rövid sétát teszek a város szélén, benézek a sörkertbe, s egy pohár sör mellett megvitatom a vasárnapi meccs esélyeit. Hazatérve lekötelező modorban fogadom a szomszéd mozgósító felhívását egy kis társadalmi munkára. Eltalicskázok három köbméter földet, segítek elültetni két facsemetét és tizenhat szálvia tövet.
Hazatérek, a csevegés még tart, de már bebocsátást nyerek, s így zugomba vonulhatok.
Cseveg, még mindig cseveg. Most a várnai tengerpartra készül nyári üdülésre, de azért lehet, hogy itthon marad.
– Oh, bár csak megkapná az útlevelet! – gondolom, mialatt ő cseveg, egyre cseveg…
Nem tudom, mennyit aludtam az apró széken kuporogva, de elég sokáig tarthatott, mert végigálmodtam az egész ókori történelmet az asszíroktól a római császárság megalakulásáig.
Csendre ébredek. Hihetetlen, de nincs csevegés, megállt a mindig őrlő malom, véget ért a mai, pár pillanatosnak bejelentett látogatás.
Feleségem bágyadtan támaszkodik az asztalhoz, én megkönnyebbülten sóhajtok, mikor kopognak…
Ájulásomból magamhoz térve, feleségemtől megtudom, hogy a paradicsom eltevésénél nélkülözhetetlen celofánpapír majdani közös beszerzésére tett javaslattal tért vissza.

Szerkeszti: Bölöni Domokos