Nem írom meg…

(Megtörtént esetek)

Azért sem írom meg, minek bosszantsam fel magam a visszaemlékezéssel? Hogy az államosított lakást eladta az állam a benne lakó bérlőnek, aztán egyszer csak eszébe jutott a lakás egykori tulajdonosának (vagy tulajdonos leszármazottjának), hogy ő a volt tulajdonos leszármazottja, és neki nem kártérítés kell az államosított lakásáért, hanem a lakás kell, a lakóval egyetemben, és nekifogott visszaigényelni egykori lakását, amelyet az állam közben eladott. De nem kekeckedik az állam, jószívű ő, gondolt egy nagyot és visszaadta a volt tulajdonos leszármazottjának a lakást, amelyet már eladott a volt lakónak, aki így már nem is lakó, hanem tulajdonos.
Szép csendben vígjátékba illő lakás-háromszög alakult ki: egy iruló-piruló, máladozó lakásnak két rátarti tulajdonosa van, mindkettő jogerős is azonfelül. Szerelmi háromszögben a bonyodalommegoldás egyszerűbb: az egyik fél, aki pluszban van, vagy megöli magát, vagy lelövi a sógort (két férfi egy nő felállításban), ha viszont két nő mohóskodik egy férfi kegyeiért, a megoldásvariációk kiszámíthatatlanok: bús-nemes lemondás a még búsabb és még nemesebb vetélytársnő javára, megölni a férfit, megmérgezni a férfit és a vetélytársat, hármas öngyilkosságot követni el stb., stb.
Lakásháromszögnél már komplikáltabb a dolog. A volt lakó (immár tulajdonos) a lakásban lakik, mint tulajdonos. Nr. 1. Helyzeténél fogva ő az igazibb tulajdonos, igazibb, mit a régi tulajdonos (vagy annak leszármazottja), mert az csak valamikor 1940 vagy 48 körül volt igazi tulajdonos, aztán gazember népelnyomó lett, aztán most megint újra jogerős tulajdonos lett (mint Nr. 2 tulajdonos), viszont a neki visszaítélt lakást csak kívülről csodálhatja, álmodozhat róla, szabadidőben, vasárnaponként: mint kezd szép házával, lakásával majd ha kípörköli-mérgezi a benne lakót, azaz bocsánat: az ő tulajdonában lakó, az ő tulajdonát jogerős tulajdonosi minőségben birtokló-bitorló jogerős tulajdonost.
Két boldog tulajdonosa van tehát egy lakásnak. Azt hiszem, hazánkban ezzel meredeken javul a tulajdonos–statisztika: 15 ezer lakásnak van 30 ezer tulajdonosa. Mi leszünk a Tulajdonosok Országa, a boldog tulajdonosoké, illetve, na ez az: a boldogság. Egyik tulajdonos sem boldog: a volt tulajdonos (vagy leszármazottja), aki újra tulajdonos lett (Nr. 2 tulajdonos) nincs mit kezdjen a tulajdonával – egyelőre legalábbis, mert a tulajdona tele van az új tulajdonos (tulajdonos Nr. 1) családjával, kutyájával, macskájával, satöbbijével.
Tulajdonos Nr. 1 szintén boldogtalan: fél elmenni dolgozni, szórakozni, mert üresen marad a lakás, és esetleg beköltözik erővel a régi tulajdonos (vagy annak leszármazottja), a Nr. 2 tulajdonos. Így Nr. 2 tulajdonosból nagy hirtelen Nr. 1 tulajdonos lesz, amíg ki nem perelik vagy mi, mert erre nézve egyértelmű törvény nemigen létezik. Viszont most már vasárnaponként ő, a Nr. 1-é avanzsált Nr. 2 tulajdonos álmodozhat elsétálva saját háza előtt, ami nem is az övé, viszont nem is lakik benne, de fizeti érte a részleteket, azért viszont tervezhet bátran, mi lesz vele és családjával, ha Isten, törvénykezés és miniszteri sógor kiebrudalja az ő tulajdonában tulajdonkodó tulajdonos Nr. 2-ôt, aki időközben lőrésekkel látta el lakását a soha nem lehet tudni elv alapján.
No de tételezzük fel: osztályellenség- kizsákmányoló stb. régi tulajdonos nem tör be a neki jogerősen visszaítélt ingatlanba. E helyet hagyja benne ijedezni az új tulajdonost (Nr. 1-et): hadd fizesse tovább a már másnak is odajuttatott lakásért az adót, ott egye őt a fene a lakásban, meg aztán 10 évig el sem adhatja a jámbor a lakást, addig meg újabb törvények, újabb pártérdekek, újabb rendeletek újabb helyzeteket teremtenek.
Apropó: érdekes tulajdon az, amit nem lehet eladni. Mert vagy az enyém valami, és azzal azt csinálok, amit akarok: eladom, elajándékozom, kiadom stb. Vagy nem az enyém az a valami, akkor viszont miért én fizetem érte az adót, miért én tartom karban, miért én, miért én?
Jut eszembe Bedő Ferenc vásárhelyi színész, ő ment be egy alkalommal Kovács Györgyhöz panaszkodni:
– Bocsánat a zavarásért, de nagy bajban vagyok. Tessék elképzelni: a szomszédom nem engedi, hogy levágjam a disznót.
– Nahát – háborodott fel Kovács György –, miért nem engedni?
– Mert az övé – mondta Bedő, és kisietett a szobából, nehogy a feldühödt Kovács György hozzávágjon valamit a buta tréfáért.
És lám, bekövetkezett a disznóeset ellentéte is: nem adhatom el a lakásomat, mert: az enyém. De nem adhatom el most már azért sem, mert a másé. Viszont más sem adhatja el, mert az övé. Illetve az enyém. Illetve a fene tudja, most már kié az enyém-másé lakás. De bárkié is: 10 évig nem szabad eladni. Pedig én valahol mindig tulajdonos szerettem volna lenni. Most viszont félek a tulajdontól. Félek attól, hogy mondjuk egyszer örökölök, bemegyek egy ruhaüzletbe, vásárolok magamnak egy olyan nadrágot, ami nem second fenék, mire a boltos fizetéskor így szól hozám: – Kedves úr, itt a nadrág, de tessék aláírni, hogy nem tetszik eladni magas haszonnal, öt évig. Aláírom, hogy nem adom el a nadrágomat. Miért is ne írjam alá? Hiszen magamnak vásároltam. És sétálok a sétatéren az új nadrágomban, egyszer csak megszólít valaki:
– Bocsánat a zavarásért, de tessék ideadni a nadrágot, ugyanis én is megvettem ezt a nadrágot, itt a számla róla, itt vannak a pecsétek, itt a nadrágtelekkönyv, itt van két tanú, itt van…
– Ne tessék folytatni – mondom majd szomorúan –, itt a nadrág. És letolom életem szerzeményét és csóré fenékkel nézek múló fiatalságom után, kezdődő öregségem elé. Az igazság az: sokféleképpen lehetne megoldani ezt a pillanatnyilag zavaros jogi helyzetet, ami az eladott, el nem adott, visszaigényelt lakások körül kialakult.
Sári néni, harmadik szomszédom balról (de lehet, frissen végzett jogász ismerôsöm volt az, már nem emlékszem erre pontosan) így képzelte el a helyzetorvoslást:
– Kedves szomszéd úr, mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell. Példát mondok. A lakást eladták egyszer 1995-ben. Vagy 96-ban. Mindegy. 1999-ben odaadták másnak. Következik 2000 – akkor újra el kell adni a lakást egy harmadik személynek. Így lesz három tulajdonos, de a harmadik lesz a legjogerősebb, mert a mondás is tartja: harmadik az Isten igaza, meg kutyaharapást szőrivel. Így megbékélne a tulajdonos Nr. 1 a tulajdonos Nr. 2-vel, közösen utálnák a tulajdonos Nr. 3-at, amíg meg nem jelenne a tulajdonos Nr. 4. Mert minden kormánycserénél váltani kellene a lakástulajdonosokat, kötelezni őket a külső festésre, így négy évenként újrafestődne az ország…
– Nem lehet ilyesmit csinálni, Sári néni. Hiszen jogállamban élünk – mondtam.
– Gondolja, szomszéd úr? – bizonytalanodott el Sári néni (vagy jogász barátom) és elsietett.
Egyedül maradtam. Valahogy csak lesz – gondoltam. A lakással és egyebekkel… érdemes-e arra gondolni, mi lesz holnap? Tulajdontól, jogviszonyoktól, parlamenti izgalmaktól felzaklatva lakás-adásvételi szerződésemre hajtottam fejem, elaludtam. Álmot láttam, mely az alábbiakban olvasható.
Sétálok a frissen sepert, mosott kolozsvári utcán. Megszólít egy barátom:
– Képzeld, hogy jártam. A parlament megszavazta, hogy a 95-ben kimondott válások nem érvényesek, mert praktika van mögöttük. Nekem most ilyenformán visszaadják a feleségemet. Természetben. Én a restitutio ad integrum helyett kártérítést követeltem, de visszautasítottak, megkaptam az első asszonyomat, gyarapodott vagy 20 kilót… Összebarátkoznak majd a második feleségemmel, amíg börtönbe nem kerülünk bigámiáért…
– Te – kezdtem –, ha neked már van két feleséged, akikért úgyis fogsz ülni, vedd el az enyémet is. Neked úgyis mindegy, két vagy három feleség egykutya, velem viszont nagy jót teszel…
– Rendben – húzogatta barátom a bajuszkáját.
– Az én feleségem kommunista szerzemény, ugyanis 89 előtt nősültem, ezt csak azért mondom, ha netán kezdenék, hogy jogilag így meg úgy… No, szervusz. Sietek.
– Hová?
– Jelcinnek írok pár sort. Kati nénit 1944-ben megerőszakolták az oroszok, most visszaigényli szüzességét, integrum, mondta ő, de nini, ki repül itt a trolivezetékek között? Ez Aladár, a színészbarátunk, mindig is szeretett a fellegekben járni. Mi újság, Aladár?
– Képzeljétek – landolt mellénk lobogó hófehér fürtökkel Aladár –, a színészegyetemen 50 évvel ezelőtt elvették tőlem a Nyilas Misi szerepét. Megfúrtak… nem játszhattam el a szerepet… De most a parlament megszavazta az új színházi törvényt, melynek leglényegesebb pontja az elvett szerepek visszajuttatása… Évek óta nyugdíjas vagyok, most visszahívott a színház, holnap már próbálom a 11 éves Nyilas Misit. Érett alakítás lesz, csak le kell vágnom a szakállamat… Szervusztok…
Süvített a szél az utcákon, távoli hangokat hozott valahonnan.
– Visszacsinálnak mindent– véltem hallani halott barátomat –, feltámadunk, mert megszavazták nekünk a feltámadást… visszakapjuk elvett fiatalságunkat, visszaadják a lebontott lakásokat és a lebontott álmainkat, hazahívják a hazátlanná lett kivándorlókat, visszaadnak mindent, mindent, mindent……
Kislányom tűnt fel a sarkon:
– Édesapa, az iskolában azt beszélik, aki 89 előtt született, az dekrét gyerek… és azt visszacsinálják, sürgősségi rendelettel és nem lesz érvényes… Hogy van ez, édesapa? Mi lesz velünk?
És ekkor mosolyogva közeledett valaki felém… Valaki, akit már nagyon régen láttam. Egy régi álom…
– Itt vagyok megint – suttogta a szép húszéves leány, akivel én de sok mindent terveztem ifjú koromban, aztán azokból az álmokból sem lett semmi…
– Itt vagyok, nem képzelődsz, én vagyok, akit te mindig is vártál és szerettél. Igen, ma már tudom, hogy csak téged szerettelek, és tudom azt is, te is csak engem szerettél. Most már nem választ el minket semmi és senki. Kormányrendeletek értelmében mindent vissza lehet csinálni, amit mi vagy mások elrontottunk. Ölelj hát meg, ne félj, most nem álom vagyok, most élő valóságban jöttem el hozzád… Ölelj hát… egy újabb kormányrendeletig…
Hangos koppanásra ébredtem. Lefordultam az ágyról, beütöttem a fejem a padlóba. Felébredtem.

Szerkeszti: Bölöni Domokos