Maratoni vízórázás

Kis közösségnek is lehetnek nagy ötletei. Egy botafogói család környezetbarát bolhákat tenyészt, amelyek nem szennyezik az ágyneműt. Egy han-csui géemká kifejlesztette a baromfikórtalan műszárnyast, megenni bajos, viszont egyáltalán nem terjeszti a madárinfluenzát. Egy novoszibirszki kft. kitenyésztette az acélrugó-hasú kutyát, amelyik a legnagyobb (mínusz ötven fokos) fagy esetén sem törik ketté a kanyarban. Egy fugyivásárhelyi vállalkozó pedig vadkendert termeszt – méghozzá az interneten. Hekkerék próbálták elkapni, de az anyag egyszerűen füstté vált.
A mi tömbházunk eddig csak hallgatott. De most aztán előrukkolt a többlépcsős vízóra-leolvasás baromi ötletével.
Nekünk legalább kettő jut mindenből. Kivéve a lépcsőházat meg a liftet, abból egy-egy is sok. Ellenben két házbizalmink van, amiből logikusan következik, hogy róka fogta csuka alapon kölcsönösen ellenőrzik egymást, vagyis voltaképpen házbizalmatlanok.
A vízórák az 1989. decemberi forradalom és az azt követő márciusi szabadságharc konkrét vívmányai. Tömbházunk ugyancsak bővelkedik vívmányokban, például sosem szünetel a forradalmi pezsgés, mindig van részegünk, aki elszórakoztasson, nincs nap vagy éjszaka, hogy valahol korszakalkotó kopácsolással tudtul ne adnák: nagy reformok következnek, átalakítják a lakást, a nagy közös alagsori bomba helyett ki-ki beszerzi és beszerelteti a maga privát házibombáját, ezek fényes kis csövei kinyúlnak a vízszintes végtelenbe a falakon át, és olykor bodor felhőfancsikákkal jelzik működőképességüket; arról nem is beszélve, hogy sátoros ünnepeken valóságos kis oroszpiac szerveződik a lépcsőházban, az alkalmi árusok, házalók száma nem ritkult szilveszter után sem, a múltkor például szinte megvásárolt a feleségem öt méter teknősbéka-pelenkát, holott nincs is teknőcünk, szerencsére megszólalt a telefon az előszobában, és szórakozottságomban rosszul kérdeztem a csöngetőre („Halló, rendőrség?”), mire a teknőc-liberós hanyatt-homlok elvánglizott.
Az első házbizalmink (HB1) megelégelte, hogy a második házbizalmink (HB2) szintén megelégelte, hogy a titokzatos nevű cég képviselője havonta leolvassa a vízórákat, miután egy másik titokzatos cég embere ismételten megelégelte ugyanazoknak az óráknak az olvasását – és kitalálódott a maratoni vízórázás. Vízórát olvasni speciális foglalatosság, bár egyik szomszéd szerint már a rómaiak is tudtak vízórát olvasni, sőt a kumrámi tekercseken is van utalás hasonló foglalatosságra, csak még nem sikerült kellőképpen megfejteni a szöveget. Én megpróbáltam egyszer vízórát olvasni, de nem sikerült, mert az óra lapján csak számok voltak, de azokból nem tudtam meg, hogy hány az óra, még kevésbé, hogy mennyi a víz. Ez olyan tudomány, amelyet bizonyára különleges titkos tanfolyamokon sajátítanak el a kiválasztottak, amit csak alátámaszt a megfellebbezhetetlen tény, hogy sehol, semmilyen lapban, sem rádióban, sem tévében, de még a világhálón sem hirdetnek vízóra-olvasási kurzusokat.
A vízóra-leolvasó olyan, mint a sámán. Senki sem orozhatja el a tudományát. Ha mégis, hát akkor átok ül a ceruzájára. Hiba lesz a papír körül, egyet felír, kettőt törül.
A mi vízóráink úgy fogyasztják a leolvasókat, akár a loch-nessi szörny a tepertős pogácsát. Megszoktuk, hogy mindig más-más sámán jelentkezik, pillanatok alatt bevilágít a sötét zugok mélyére rejtett óralapokra, felírja azok einsteini képletét, aztán mint Svejk, azt mondja: kapok ennyi meg ennyi koronát. Vagyis lejt.
A vízóramaraton nálunk már legalább fél éve tart. Naponta jelennek meg a bejárati ajtón a kis csodafecnik: ekkor és ekkor, ebben és ebben az órában itt lesz a sámán, ne tessék elmenni otthonról, ne tessék az ajtóra ragasztani a cédulát a leolvasott számokkal, mert számrákot kap a tömbház (a blokk). Ez rosszabb a madárinfluenzánál, mivel a számrák következtében burjánzani kezd a pénzéhség, mind többet és többet kell fizetni.
Ellenben ha a sámánok olvasnak, akkor sokkal kevesebbel kell többet fizetni.
A pompás játékot azonban elrontották házbizalmijaink, HB1 és HB2, akik egymást folyton kontrollálva végül a sámánok nyomán is leolvasták a vízórákat, amiből nemcsak számrák, hanem esetleg vízórarák is származhat. Mert ha egy vízóra búskomorságba esik a sok zaklatástól (folyton emelgetik a födelét!), akkor a tömbházunknak annyi. Talán éppen ezt kívánta ellensúlyozni a titokzatos cégek egyike, amikor női sámánt delegált a maratonra. A bájos kuruzsló beleduruzsolt a vízórák fülébe, hosszan és szerelmesen simogatta őket, amitől azonnal kilábaltak kórosnak tűnő depressziójukból.
De ki hallott női maratonról? Házbizalmijaink előtt vörös posztó a sámánasszony, úgyhogy őt is azonnal leverifikálták.
Most ott tartunk, hogy egyik előző leolvasó adatai sem találnak, mindenféle kimutatásokat, deklarációkat, tiltakozó vagy egyetértő íveket lobogtató teremtmények járják a lépcsőházat, óránként aláírunk valaminek, amivel azelőtt nem értettünk egyet, vagy tiltakozunk az ellen, amit az imént még aláírásunkkal hitelesítettünk. Ez is rekord, kormány és parlament, pártok és civil szervezetek jönnek tapasztalatcserére. Számítunk a miniszterelnök, vagy éppen a köztársasági elnök látogatására. A kistérségiek már levonták a konzekvenciát, mondván: Kujusz régió, ejusz vízóra.
Néprajzos kutatók beiktatták a vízóramaratont az új farsangi szokások közé. A Román Olimpiai Bizottság javasolta felvételét az olimpiai sportok közé.
Közben persze minden sámánnak, saját bizalmi látnokainknak is, stantye pityere perkáljuk a leolvasási díjat. Amiből lassan akár teknőcre is telne, vagy biobolhára, műszárnyasra, kanyarbíró ebre, önfüstölgő vadkenderre -, de arra holtbiztosan, hogy új zárat tétessek az ajtómra.
És ne engedjek be többé senkit. Lehetőleg magamat sem.

(2002)

Bölöni Domokos