Épp a buszról szállt le az író Barabás úr, amikor összefut a nagy embertömegben Gáborral, az egyik legjobb barátjával s Barabás máris fut utána s megszólítja:
– Gábor!
– Barabás úr! – kiált fel Gábor
– Mondani akarok neked valamit.
– Jó, most úgyis csak sétáltam.
Kettesben fogták magukat s beültek egy utca végi kis presszóba, ahol Barabás úr fizetett maguknak egy-egy pohár sört s arra kérte barátját, hogy hallgassa végig. Isszák a sört s Barabás végre mondja:
-Szóval elismert író vagyok, de ezt Kovácstól nem vártam volna.
– Mit?
– Én és a feleségem épp vacsorázunk, amikor cseng a telefon s azt mondja Kovács hogy én milyen csúnyán írok.
Gábor nem értette.
– Díjas író vagyok már s nem tudom hogy melyik írásomat olvasta, de ezt még senki nem mondta nekem, főleg nem egy szerkesztő, hiszen Kovács az. Én aki világéletemben barátomnak vallottam, hát hogy ilyet mondjon – egy kicsit szégyenteljes. Mit képzel ez?
Gábor issza a sört s már nevetésre fordul a szája.
-Te meg mit nevetsz ezen?
– Te szerencsétlen. Ő nem az irodalmi írásaidra gondoltad, hanem a kézírásodra, arra a levélre, amit Kovács feleségének írtál saját kézzel!
Barabás hüledezett.
-Tényleg? Biztos? Ilyen hülye lennék?
– Hát mondom. Nem a novelláidra meg verseidre gondolt.
– Hát csúnya a kézírásom. De számítógéppel és írógéppel úgy írok, hogy megvan a magam olvasó tábora.
– Persze, persze.
– Én szerencsétlen! Én meg ezért szóba se álltam vele!
– Na igyunk még egy sört! Ezt majd én fizetem!
– Oké!
A pincér rögtön meghozta a két pohár csapolt sört.
– Igyunk a félreértésre! – mondta Barabás
– Meg arra hogy te egyébként remekül írsz!
– Úgy legyen!
S tovább lefecsegtek.