Középis­kolás ko­rom­ban szem­besültem először a nagy elválasztással, amit természe­te­sen mi, nyu­ga­ti­ak eszközöltünk a világ fel­osztására, megértésére. Egészen pon­to­san a nyu­ga­ti­ak, „mi” nélkül, ak­kor még . Pop­per Péter tolmácsolásában léte­zett a „vagy” kultúrájú Nyu­gat, ami­re a szem­benállás, konf­lik­tus, végle­tes megélés volt jel­lemző, il­let­ve az „és” kultúrájú Ke­let – ki­emel­ten In­dia – a to­leráns, el­fo­gadó, árnyalt világ. Ez a szin­te in­fan­ti­li­san le­egy­szerűsített világkép sokáig elkísért ki­ter­jesz­tett ka­masz­ko­rom állomásain, hogy végűl ro­man­ti­kus-jógás énem­nek mindkét világ tükröt tart­son.

A csíki ködből tar­tot­tam a goai napsütésbe de­cem­ber elején, hi­degből me­leg­be, fűtésből hűtésbe. Nem tar­tot­tam kultúrsokktól, fölénye­sen ma­gam mögött tud­ni véltem azt, és különben is, miért min­dig ke­lettől várjuk a sok­kot – lázong­tam ma­gam­ban ? Hol is van Sza­u­ria egyáltalán, leg­utóbb a térképen nyu­gat­ra raj­zol­tam, le­het, hogy inkább erre, ke­let­re ke­res­sem? Vagy ide­je lesz megállapítani, hogy Sza­u­ria csak ki­vetítés, székely el­határolódás min­den mástól, bezáródás, ide­gen­kedés, to­le­ran­cia és empátia-hiány? Hogy irány(ultság)tól függet­lenül min­den sza­u­rusz ma­rad – nagy, eset­len, fura, ne­vetséges – , amit ma­gun­kon kívűl határo­zunk meg.

Si­került jól össze­za­va­rod­nom. Észlelési nehézségeim tu­datában is jól be­letört a fo­gam ebbe a kint-bent fo­gal­mi rébusz­ba, akárcsak a bal-jobb gya­kor­la­ti al­kal­mazásába, vagy az „előre vagy hátra visszük az órát” kérdéskörbe szo­kott. Ren­des székely em­ber tud­ja, hogy kint min­dig hi­deg van, bent vi­szont me­leg. Pláne így, télidőben. Ha mégsem, hát így kel­le­ne len­nie, ez a világ rend­je. Az olyas­faj­ta ve­terán szemüve­ge­sek­nek pe­dig, akik már nem is emlékez­nek a men­tes időszak­ra, nyílvánvaló, hogy kint tisz­ta kép, bent – homály. Ezért inkább be sem men­nek a bolt­ba, hisz mi­ni­mum 5 perc , amíg látunk va­la­mit, ad­dig pe­dig azt is el­fe­lejtjük, miért mentünk be! Indiában a beigért kul­tur­sokk na­gyon trükkösen érke­zett, köd formájában, ami­kor a leg­kevésbé vártam. Ha kiléptem a pro­pel­le­res házból, a légkon­dis vo­natról leszáll­tam vagy csak ki­dug­tam a fe­jem az ab­la­kon. Feje te­tejére állt min­den, bent volt hi­deg, kint me­leg, és nem­hogy el­fo­gad­ni, de még megérte­ni sem tud­tam, egy hónap el­teltével is rácsodálkoz­tam a je­lenségre. Ek­kor már rend­ben volt a köpködés, ref­lexből ad­tam az au­tog­ra­mot, szu­venír gyanánt mo­so­lyog­tam a ka­merákba, füleim du­gulását, a du­daszó állandóságát, chi­lit curryvel már mind meg­szok­tam, csak a szemüve­gem utáni ijedt kap­kodást nem tud­tam ki­ik­tat­ni a na­pi­rendből va­lahány­szor az utcára kilépve bepáráso­dott a len­cse. Zsi­ge­ri értet­lensége­met fo­koz­ta a hi­deg-me­leg dia­lek­tikájára ne­hezülő fűtés-hűtés kérdés, de a leg­na­gyobb za­vart a kint-bent di­chotómia okoz­ta. Nem az el­lentétek, a fel­fordítottság, a hozzájuk kap­csolódó előítélet állt a megértés, el­fo­gadás útjába.

Miközben si­ke­re­sen meg­va­kar­tam jobb ke­zem­mel a bal fülcimpámat, még min­dig ke­re­sem Sza­u­riát a térképen , próbálok el­he­lyez­ked­ni ben­ne, elkülönülni tőle, hozzá képest határoz­ni meg ma­ga­mat. Raj­tam kívűl van, időnként ben­nem, tőlem nyu­gat­ra, máskor ke­let­re. Gye­re­ke­im nyi­tottságával, ka­masz­ko­ri ra­jongással na­pon­ta rácsodálko­zok szi­neváltozására. El­mon­dok róla hi­de­get-me­le­get.

Forrás: eirodalom.ro