„A fül a hangok dalát fogja fel, a szem a színek dalát, az érzékek központjába, az agyban az öntudat levonja az érzelmi hatást és értelmezi azt.” Gulácsy Lajos)

Az időjárást, mint témát, ki is hagyhatnám, de még sem kerülhetem meg. Még csak január végét jelzi a naptár, és már is mutogatja magát a tavaszi hangulat, hatására az ibolyák is sietnek felénk. Azt is mondhatnám, minden a feje tetejére állt, csak a festő állvány áll szilárdan lábain, mint a fakereszt. Az igazság díszletét helyezem el a festőállvány mögé, figyelmeztetőként, hogy csak azokat a témákat szabad megfestenem, amelyek igazsággal bírnak. A nosztalgia vezeti ecsetem, melynek alapja csak az igaz lehet. Így, bátran ki is jelenthetem, hogy a 7-8 évtizedes alkotói folyamatban ars poetica is lehet. Munkáimban a tények keresik helyüket, melyeket áthat a láthatatlannak egy olyan tényezője, amely valamely ismeretlen dimenzióból várja kiszabadítását. Megtépázott álmodozásomban megbillen az egyensúly, s ilyenkor zászlómra tűzöm a spirituálitást. Eszmei rokonságba lépek Gulácsy Lajos festővel, akit nagyon rég kedvenceim közé soroltam, de az igazi ráérzést most tapasztalom. Hozzá jutottam Gulácsy Lajos a Virágünnep vége kötetéhez, benne írásaival és képzőművészeti munkáival. Lapozom-lapozom, ide-oda beleolvasok. Elkápráztat az álomvilága spirituális feltöltéseivel. Művészete felemel, magával ragad a pátosz nélküli egyszerűség. Megremegtet. Nem találok rendjén valamit, bilincsbe ver művészetének ereje. Vajon ezek után lesz-e erőm ecsetet vennem kezembe? Többször kijelentettem, hogy az elkövetkező munkáimról lehámozom a romantikát. Mégsem? Gulácsy visszacsalogat. Uram, megadom magam. Az égi kapu felé emelem kezeimet, mélyet szippantok a tavaszt jelző napsugaras levegőből, és kapaszkodom a mítosz fényébe.

Gulácsy Lajos korunkra helytálló mondatával zárom naplójegyzetem: „Borzalmas ítéletidő van, mintha a végnyöszörgés képe lenne ez a világ.”

(2016. január 30.)

Forrás: Vár-Lak