A Benedek név az irodalomban, de a tágabban vett írásbeliségben is jó ajánlólevél. Így aztán egy könyvtárban is érdemes elidőzni a B betűs polcok előtt.

Benedek Elek nevét csak azért említem, hogy leüssük az alaphangot: meséi, írásai nagy példányszámban és majd minden helyszínen jelen vannak hétköznapjainkban. Vérbeli jóismerős, ma családok hűséges barátja. Meséi, regéi, történelmi beszélyei, történetei, novellái egymás után felnövekvő nemzedékek nehezen fakuló olvasmánya.

De a székelyföldi fogantatású Elek apó máig nem vallott szégyent leszármazottjaival: fia, Benedek Marcell nem csak hatásos író, hanem remek tanár és esztéta, a kolozsvári magyar egyetemi oktatás egyik meghatározó személyisége s olyan művei, mint az Ady-breviárium, a Délsziget – avagy a magyar irodalom története, az Irodalmi hármaskönyv az olvasói pallérozottság máig érvényes kulcskiadványai. Önéletrajzi ihletésű Vulkán c. regénye hitelesen képbe hozza az első világháború előtti radikális ifjúságot.

Az ő fia pedig, a neves pszichiáterré lett, de közben mindvégig termékeny (köz)író Benedek István, aki Aranyketrec. Egy elmegyógyosztály élete című, sok kiadást megért, felejthetetlen tényregényével annyi olvasó szívét meghódította, s aki már gyerekkorában irodalmi “bedolgozója volt” nagyapja híres Cimborájának, édesapjának külön könyvben állított emléket (Benedek Marcell. Életrajz, emlékezések, naplók, feljegyzések). Egyfelől a lélek kísérletező doktora, másfelől író, elmélkedő, tudománytörténész, kritikus is, de úgy, hogy érdeklődési körébe óhatatlanul magával rántja a gyanútlan olvasót is.

Több művét olvastam, de úgy érzem, nem tudnék betelni vele. Több mint tíz éve ő is múlt időbe tétetett, de 1986-ban megjelent prózakötete (Hátrább az egerekkel) változatos anyaga – példabeszédek, karcolatok, “közérdekű magánügyek”, esszék, kritikák, tudományos ismertetések, vitairatok – a szellemi jelenlétnek oly tág és eleven frontjáról tudósít, hogy aki szereti a szemlélődő és elmélkedő irodalmat, az e könyvben érvényes és nemes anyagra talál. Figyeljük meg, hogy a hétköznapi életében gyakorló doktor milyen bölcs célszerűséggel látja betegség és egészség, egyén és közösség, doktor és páciens meghatározó, egységben érvényesülő egymásra utaltságát. A “legkisebb” Benedek írásai ugyanakkor hozzászoktatnak ahhoz, hogy egyre tágabbnak értelmezzük az irodalmi látásmód és formavilág sugárzó holdudvarát. (Cseke Gábor)

Benedek István

MUNKAHELYI BOSSZÚSÁGOK

Munkahelyem nincs, tehát munkahelyi bosszúságom sincs. Talán ez a negatívum az öregedés legfőbb előnye – igaz, jön helyette más kellemetlenség csőstül.

Emlékem a munkahelyi bosszankodásról bőven van. Az ember vagy a fölöttesei miatt bosszankodik, vagy a munkatársai, illetve ügyfelei miatt, vagy a beosztottjai miatt. Ez a dolognak a személyi része. Talán súlyosabb munkaköri bosszúság ennél a rossz szervezés, a rosszul dolgozás kényszere, a jó munkavégzést minduntalan gátló „objektív akadály”. Nem lebecsülendő szempont: a dolgozók tekintélyes része azért érzi magát rosszul a munkahelyén, mert szeretne jól dolgozni, de valamilyen oknál fogva nem lehet.

Ez az objektív körülmény gyakorta kivetítődik személyekre, elsősorban a vezetőségre. Hülye az öreg, állapítják meg, amikor a főnök egymással ütköző rendelkezéseket ad ki, értelmes javaslatokat elutasít, ragaszkodik ahhoz a munkamenethez, amely mellett a vállalat láthatólag nem boldogul, kedvez olyan személyeknek, akik több bajt kevernek, mint amennyi hasznot hajtanak, félreállítja viszont a megbízható munkaerőket, állandó szervezéssel és átszervezéssel bénítja a termelést és így tovább. Lehet, hogy csakugyan hülye az öreg, de minthogy ezek a bajok túlságosan sok helyütt fordulnak elő, feltételezhető az is, hogy nem a vezető hülye, hanem más természetű bajok vannak a háttérben, amelyeknek a tárgyalása nem tartozik ide. A dolgozó mindenképp azt érzékeli, hogy rossz a légkör, és ezt általában az őt körülvevő személyeknek tulajdonítja. Néha igazságtalanul. Sőt az is megesik, hogy a légkört épp ő mérgezi meg.

A munkahelyeken még a gépek sem egyformák, hát még az emberek! Ahány, annyiféle. Rokonszenvek és ellenszenvek szövevényébe ágyazva tölti idejét a dolgozó, és ennek a szövevénynek ő személy szerint nemcsak áldozata, szenvedő alanya, hanem tevékeny szövőmestere is. Magyarán kimondva: a munkahelyi bosszúságokért te is felelős vagy, kétszeresen is. Egyfelől azért a bosszúságért, amit te okozol másoknak. Mert lehet, hogy te is undok főnök vagy, hülye beosztott vagy, kellemetlen munkatárs vagy, aki megkeseríted a veled dolgozók életét. Gondolj erre a lehetőségre, mielőtt mások fölött ítélkezel. De ha viszonylagos pártatlansággal lemérted és kifogástalannak találod magad, még mindig fönnáll az a lehetőség, hogy a saját bosszankodásodban nem vagy egészen ártatlan. A főnök undokságát esetleg le lehet szerelni kedvességgel, a beosztott hülyeségét el lehet nézni, a munkatársak kellemetlenkedését nem kell mellre szívni.

Tudom persze, hogy könnyebb ilyen atyai tanácsokat adni, mint intrikus, ármányos, pletykás, irigy, erőszakos, igazságtalan, követelődző, jellemtelen, pöffeszkedő, alamuszi, csalafinta, piszkálódó munkatársak közt élni. Különösen, ha azt is észreveszed, hogy a méltatlanok érvényesülnek, az érdemesek háttérbe szorulnak. De gondold meg, hogy talán a te ügyességeden, szellemességeden, humorérzékeden, kedvességeden, tapintatodon, alkalmazkodásodon, türelmeden is nagyon sok múlik. Lehet, hogy változtatni, javítani tudsz magadon is, rajtuk is, a közöttetek lévő viszonyon. Az együttélőknek nem kell okvetlen szeretniök egymást, elég az is, ha nem gyűlölik, nem bántják, kedvesen elviselik egymást.

És ha ez vigaszodra szolgál, gondolj arra, hogy az áskálódás nem mai keletű: mindig így volt, amióta a világ világ. Üres óráidban olvasgasd Shakespeare 66. szonettjét: „az érdem itt koldusnak született és hitvány semmiségre pompa vár és árulás sújt minden szent hitet és becsületet rút gyanú aláz…”

Egyébként ne tegyünk úgy, mintha minden munkahely elviselhetetlen volna, és minden munkatárs gazfickó. Vannak nagyon kellemes munkakörök, érdemekben dús vezetők és kiváló beosztottak, vidám cimborák, egymáshoz alkalmazkodó kellemes munkatársak. Miért jár örökké Júdáson az eszed? Apostol tizenkettő volt, Júdás csak egy. Nem rossz arány; ha ilyen munkahelyet találsz, érd be vele és ne panaszkodj.

HOL A HATÁR?

Bolond vagy, mondta a barátom, és nemhogy diagnózisnak nem tekintettem, még sértésnek se. Bolond, hát bolond, az ember beszél néha bolondságot, vagy a másik annak tartja, kész. Mondhatott volna őrültet, eszeveszettet, tébolyultat is, vagy szakszerűen szkizofréniást, mániákust, furiózót, föl se veszem. A hülye, az mondjuk, sértésnek számít, legalábbis tapintatlanságnak, de nem a kórtani tartalma miatt, hiszen a marha csak egyszerű kérődző állat, méghozzá hasznos is, sértésnek mégis súlyosabb.

Gyanúsabb, ha nem mondják, pláne kínosan kerülik, vagy ügybuzgón magyarázzák, hogy normális vagy, épp csak kissé furcsa a viselkedésed… szokatlan és némileg ijesztő, úgyhogy tanácsos lenne kérni a nyugdíjazásodat vagy egy kis lelki kezelést…
Kényessé válik a helyzet akkor, ha nem a barátom mondja nekem, hogy bolond vagyok, hanem mint hajdani elmeorvoshoz fordul hozzám valaki aggodalmasan: tessék mondani, normális vagyok én? tudniillik kényszerképzeteim vannak, rémlátások gyötörnek, felkelés helyett reggel a vekkert szeretném falhoz csapni, és a főnökömet olykor meg tudnám fojtani.

Most megmondom ország-világ előtt: ez az ember a normális. Ha egyáltalán van normális ember.

Orvosilag nézve a dolgot, mi sem könnyebb annál, mint megállapítani az elmebetegről, hogy elmebeteg. A betegségnek jól meghatározható tünetei vannak, megbízható jelei, szaknyelven szólva szimptómái, ezek alapján a némi rutinnal rendelkező elmeorvos habozás nélkül állítja fel a diagnózist. (Más dolog, hogy ugyanerről a tünetegyüttesről a másik orvosnak esetleg nem ugyanez a diagnózis jut eszébe. Ezért nem tanácsos több orvoshoz fordulni: sok doktor, sok diagnózis.) Nem különbözik e tekintetben az elmebaj bármely más betegségtől: tünetei alapján több-kevesebb pontossággal körülírható.

Homlokegyenest másként áll a helyzet az egészséggel. Az egészségnek tudniillik nincsenek tünetei. Meghatározni alig lehet másként, mint negatív módon: egészséges az, aki nem beteg.

Mert azt állítani, hogy egészséges az, akinek minden szerve tökéletesen működik, hiú reménykedés csupán, maximalizmus, nem tárgyilagos megállapítás. Bonyolult szerkezet a test meg a lélek, tökéletességéről még megbizonyosodni sem lehet. Házi használatra beérheti az ember ilyesféle laza fogalmazással: egészséges az, aki jól érzi magát. De hát kitűnően érezheti magát a nagyothalló is, vagy akinek hiányzik a fél veséje, esetleg egy kerékkel kevesebbje van a kelleténél. A norma fogalmát nem lehet a közérzetre alapozni.

Létezik egyáltalán norma? Csak statisztikusan, mint valamiféle átlag, és csak negatívan, mint az abnormális ellentéte. Normális az, aki nem abnormális, és nagyjából olyan, mint a legtöbb ember.

Ez bizony gyengécske definíció, de be kell érnünk vele.

Vigaszul szolgálhat, hogy definíció nélkül is mindenki tudja, mi az egészség, és milyen a normális ember. Amit azonban senki nem tud: melyik az a pont vagy fok, mennyiségi avagy minőségi eltérés, amelyiknél az egészség átcsap betegségbe, a norma abnormálisba?

Ilyen pont nincs. A határ elmosódik, bizonytalanná válik. Nincs határ? Van határ, de sorompó nélkül. Néha itt, néha amott bukkan föl az egészségfinánc, és azt mondja: állj, innen kezdve már belépsz a betegség országába.

A testi bajokról most nem szólva, az értelem és a lélek betegségeivel, illetve egészségével kapcsolatban mindenki észleli ezt a „határtalanságot”, önmagán csakúgy, mint másokon.

Itt van például az eszesség. Zseniális, nagyon okos, okos, értelmes, gyenge intelligenciájú, buta, nagyon ostoba – ez idáig mind belefér az egészséges kategóriába, pedig mennyivel távolabb esik a zsenitől az ostoba, mint a butától az enyhén értelmi fogyatékos! És még a fogyatékos értelemnek is van olyan formája, amely válogat: lehet valaki debilis, közben kiváló sakkozó vagy remek matematikus, nyelvzseni. Fordítsuk meg a kérdést: ha egy kiváló intellektus tökéletesen analfabéta a matematikában vagy a technikában (ami gyakran megesik) – ő is debilis ?

A debilis egyszerűen gyengét jelent, s ugyan melyikünk büszkélkedhetik csupa erős képességgel?

Vagy a feledékenység. Öregedő korban mindenkinek romlik a memóriája. Hol a határ az öregkori feledékenység és a szenilitás közt ?

Gátlás, szorongás, ideges feszültség, lobbanékonyság és robbanékonyság, agresszivitás, erotika és sok hasonló tulajdonság megfér az egészséggel, de egy meghatározhatatlan ponton túl már neurózis a neve. Elvitatkozhatunk azon, vajon a neurotikus, a pszichopata, a neuropata, a pszichaszténiás vajon még egészséges vagy már beteg? A választ itt nem az orvosra kell bízni, hanem a páciensre: akkor beteg, ha betegnek érzi magát. Nem így a pszichotikus, vagyis az elmebeteg, aki nem vállalja a betegségtudatot, noha kóros állapota nyilvánvaló.

Végső következtetésünk meghökkentő: egészség és betegség határsorompója a gyógyítás. Akit gyógyítanak, az beteg. – Vagy ez is bolondság ?

1985

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ