Feb­ruár 9-én, ked­den 18 órától Sep­si­szentgyörgyön a Bod Péter Me­gyei Könyvtárban be­mu­tatják Ma­gya­ri La­jos Ver­sek című gyűjteményes kötetét. A könyv tisz­telgés a ta­valy el­hunyt szerző emléke előtt. Nehéz és fölösle­ges len­ne szétszálaz­ni eb­ben a könyv­ben az úgy­ne­ve­zett közéleti ver­se­ket a szülőföld-ver­sektől. Erdély­ben tisz­tességes ma­gyar költő számára mind­kettő ugyan­azt je­len­ti.

Éhező em­bertől ne kérdezd se oda­kinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát. Mint­ha azo­no­sak lennének az álmai is Ma­gya­ri­nak, oda­fenn Kom­mandón, a Gyi­me­sek­ben vagy éppen a márci­u­si ma­gyar nem­ze­ti ünne­pen.
,,Éle­tre vágyik min­den, mi el­ti­port, / a Sza­badság nem fér sem­mi pa­rag­ra­fus­ba.”
Ami­kor az egy­ko­ri, törvényen kívüli kom­mu­nis­ta Lázár Mihály föltéte­le­zett hit­vallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a ma­gyarság je­le­nik meg előtte és az ol­vasó előtt. Odaáll a pes­ti ’56-os, kom­mu­nis­ta­el­le­nes for­ra­dalmárok mellé, fenn­tartás nélkül. A nem­zet ke­nye­re című vers­ben, versből: „Ha a ke­nye­ret meg­eszik, imádság közben, / és szétosztják sok-sok mil­lióra, / ha­tal­mas tölggyé egyesül az ősi rögben / a széttépett erdő mill­jom fája-bok­ra.”
Tőlünk, földünktől ide­gen költő, ol­vasó, po­li­ti­kus min­dig meg­jegy­zi, érde­kes­nek találja, hogy nálunk a sze­rel­mi líra is át van itat­va po­li­ti­kum­mal, rög-ta­passzal, a sza­badság vágya­kozásával. Mo­no­ton? – kérde­zem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.
Ma­gya­ri La­jos­nak főműve nincs. Fon­tos és min­dent átható a szülő–, a Székelyföld ele­mi erejű sze­re­te­te. Mégis fölemeljük ma­gunk és az ol­vasók előtt a Cso­ma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fi­a­tal költő nagy vállal­kozása és tel­jesítménye. Önmar­can­golás – a nem­zet dol­ga­i­ban. Itt nyo­ma sincs egyéni vívódásnak, vil­longásnak. Érzem, mert érez­hető, ahogy rázza éle­tre az alvót, no­szo­gat­ja a vo­na­kodót útra, fel­fe­dezésre.
„Akit fel­dob magából a nép, / az nevében akar­jon na­gyot / (kit érde­kel­ne különben Bok­harában, / hogy székely-ma­gyar va­gyok.)”
Ke­res­hetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hi­ánnyal je­lent­ke­zik. Ma­gya­ri költészetének alapállása és szórása ez. Al­kal­mi ver­sek­nek ne­vez­hetjük megidézett nagy­ja­ink ele­venítését Bölöni Far­kastól Liszt Fe­ren­cig – és min­dig ugyan­az a szándék. Napi is­tenfélő fohászában is ott va­gyon a nem­zetféltés: ne bocsáss meg az el­lenünk vétkezőknek.
Nem a témaszűke – an­nak is le­het kínja írónál –, az elköte­le­zettség maga, ami nyo­masztó ak­kor is, ha fönn, a Nyer­ges-tetőn emléke­zik virágra, leányra; és a ’48-as hős honvédek­re. Ennyi­re sza­ba­don csak rab nép vergődő fia tud égbe kiálta­ni.
Leg­na­gyobb ba­junk az, és ismét csak ha­za­beszélek, hogy a mai és fi­a­tal(-abb) költőink, íróink nem ve­szik válluk­ra azt, amit Ma­gya­ri La­jos is, annyi társa és kortársa mel­lett, immár le­tett óva­to­san a magáéról.
Nem megszállottság, de igen­is egész em­bert átfogó, egész éle­tu­tat és pályát átölelő írói-költői ma­ga­tartás ez, ben­ne értve és láttat­va a magánéle­tet is, amely­ben min­den „Cia szemére emlékez­tet”.
Egy kri­ti­kus megszámlálta, hány­szor sze­re­pel első kötetében a tűz és szi­no­nimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Saj­nos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél ele­ve­nek és hol­tak fölött? Az érték meg­ma­rad.
Ver­se­it újra­ol­vas­ni – nem áldo­za­tos vállal­kozás, inkább ma­gunk meg­nyug­tatása, hogy nem élt hiába a költő egy vergődő nép és néprész lírai szóno­kaként.

Forrás: www.3szek.ro/ eirodalom.ro / címezés a szerkesztőtől