Szegő Zsuzsa: Ezt hallottam a tömegben

1956. október 23-án déli 12 órától éjjel fél háromig vonultam együtt a Budapest utcáin tüntető tömeggel, egyetemistákkal, munkásokkal, iparosokkal, hivatalnokokkal, értelmiségiekkel: férfiakkal és nőkkel, idős bácsikkal, kisdedüket cipelő anyákkal. Nem a jelszavakra figyeltem elsősorban; a jelszavak amúgy is fennmaradnak, tovább élnek a történelemben. Inkább azt szeretném feljegyezni, amit a tömegben hallottam, az emberek érzelmeit, indulatait, vágyait kifejező spontán mondatokat.
Tizennégy és fél óra leforgása alatt nem hallottam egyetlen olyan mondatot, amely a burzsoá restauráció bármilyen formáját óhajtotta volna.
Nem hallottam egyetlen antiszemita vagy soviniszta kijelentést.
Ezzel szemben ezt hallottam:

Idős bácsi a Sztálin-szobor előtt:
– Istennek hála, nyáron nem vitt el a szívrohamom. Csakhogy ezt is megértem! Tessék már mondani, kik döngetik ezt a szobrot?
Egyetemista a teherautóról:
– A Fővárosi Köztisztasági Hivatal és a Takarító Vállalat emberei!
– Hé, húzd meg azt a kötelet!
Egy fiatalasszony:
– Mennyi nép! Ugye most nem kellett őket ide kihajtani?! Minden május 1-jén lesült a képemről a bőr, úgy szégyelltem magam!
Egy apa a kétéves gyerekéhez:
– Ezt nézd meg jól, fiam! Aztán majd, ha nagy leszel, meséld el mindenkinek, hogy nem akármilyen szemét nép a magyar!
Középkorú munkásasszony:
– Vajon hányan ujjonganak most itt olyanok, akik akkor is tapsoltak és szájaltak, amikor ezt a szobrot felállították?!
Hivatalnok külsejű férfi:
– Ne piszkáljuk egymást, kérem! Mindenki féltette a kenyerét. Csak a gyilkosokat büntessük meg, hogy ki mit mondott, az most már nem érdekes.
Fiatal munkás:
– Igaza van! Mindig is az volt ennek a népnek az átka, hogy nem tudott összefogni. Legyen végre összefogás!
Hangok a tömegből:
– Úgy van!
– Fogjunk össze!
– Hurrá, de szép nap ez! Éljen a nemzeti összefogás!
– Éljen Nagy Imre!
– Éljen az egységes, független Magyarország!
Este negyed tizenegykor a Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán:
– Gyalázat!
– Fegyvertelen emberekre sortüzet adni! Ezeket a szegény fiúkat is hiába várja haza az anyjuk!
– Nem akartak semmi rosszat, csak bemondatni a 16 pontot a rádióban!
– Azt mondják, mentőautókon csempészték be a friss lőszert az ávósoknak. – Gyilkosok!
Öreg néni a Szabad Nép székháza előtt:
– Miért verik be az ablakokat? Úgyis csak nekünk kell megfizetni a kárt!
Csepeli munkás:
– Ha meg tudtuk fizetni a földalattit, majd meg tudjuk fizetni azt a pár ablakot is! Az embernek egyszer ki kell adni a dühét, ha nem akar a bolondokházába kerülni!
Egy kalauznő:
– Úgyis odakerülünk mind, ha ez így tart tovább. Éjjel kettőkor kerülök haza a munkából, és reggel hatkor már vihetem a két gyereket a bölcsődébe. Hát élet ez?!
Egy másik munkás:
– Leköpöm az újságot, ha holnap azt meri írni, hogy fasiszta csőcselék tüntetett!

Népszava, 1956. október 27.

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989