Elüldözve

Történt pedig, akár egy tragikomádiában. A megyei jogú városból elköltöző házaspárt a szomszédok szívesen segítették, a búcsú meglehetősen érzékeny volt, hiszen közel két évtizeden át éltek itt, mindketten kiváló és megbecsült szakemberek; a szülőföld vonzása mégis erősebbnek bizonyult: elvitte őket, az ittmaradók szerencsekívánataival a fülükben és búcsúcsókjaival az arcukon, a két, rogyásig pakolt nagy teherautó.
Fájlalták hiányukat, nehezen találtak a helyükre megfelelő szakembert. A munkahelyen, hej, de sokszor emlegették: lenne csak itt T. mérnök, ő egyből eligazítaná a dolgot!…
És micsoda meglepetés. A mérnök úr „leleplező vallomása” az országos, és a helyi lapban is: őt a magyarok kisemmizték, kinézték maguk közül, kiközösítették, elüldözték. Főleg azáltal, hogy napról napra zaklatták, sértgetették, ellehetetlenítve az ő és felesége életét!…
Felhördült a település lakossága, és fel a munkaközösség, amely csaknem a tenyerén hordozta a házaspárt. (Joggal, hiszen rászolgáltak, megérdemelték.) De most? Hogy miután elhagyod a várost, amelyben csaknem húsz évig éltél (és nem is akárhogyan), megtanultad magyar munkatársaid nyelvét is úgy-ahogy (holott senki sem kényszerített erre), a komáid közül kettő is magyar, együtt mulattatok, együtt szidtátok a diktatúrát s annak urát…És íme, ez lett belőle(d)!…
Így megugatni a vackot, megrágalmazni egy egész közösséget.
Szégyen, gyalázat.
Ez igen, mérnök úr, ez aztán övön aluli találat volt. Pompás K.O.
Mégis, sokan a fejüket csóválták: nem lehet igaz. T. nem képes ilyen aljasságra.
Ezeknek a keveseknek lett végül igazuk. T. pár hete „hazajött”.
Feketében jár, feleségét nemrég temette. Gyógyíthatatlan kór végzett vele. Későn fedezték fel, nem tudtak már segíteni rajta.
Összement, megroggyant, megrendült a nemrég még oly életerős, alig negyvenöt éves férfi.
Elcsukló hangon, de eltökélten mondta a kérésére összehívott (egykori) munkatársi csoport előtt: „Becsaptalak benneteket, elárultalak, testvéreim…”
Odalent, a tengerparti városban a kutya sem törődött velük. Egyik kilincsről a másikra jártak, kérvényeztek, előszobáztak, folyamodtak, lótottak-futottak; munkahely, állás még csak-csak került volna (nem olyan, mint idehaza), de lakás, az nem. Sokáig nyomorogtak albérletben-miben, hányódtak erre-arra.
Míg egyszer aztán a férfi orra alá tolták azt a gépelt papirost, és kerek-perec kijelentették: írja alá, és lesz állás, lakás, lesz minden.
És lett.
Utána aztán, a kettő nem függ össze, következett a feleség szomorú halála.
Megvert az Isten, zokogta T. mérnök, egykori munkatársai körében.

1990

Bölöni Domokos