Dönci a kutyám, neve, akire évek óta vágyom, és erős a gyanúm, halálomig így lesz ő az én kutyám.
Döcögve, gombócszerűen szalad képzeletemben, innen a neve. A fülei lebegnek futás közben, ahogy a ragaszkodás emberen messze túlszaladó eufóriájában rohan felém – és nem ér el soha.
Bérlakásom viszonylagos csendjében ülve, lehunyt szemmel idézem meg a pillanatot, amikor odaér hozzám, s lelkes kis pofáját ragyogva fúrja a kezembe. Bizsereg a tenyerem, és alig hallom, amint a ház előtti padon az idős asszonyok – a szomszédaim – szokás szerint vég nélkül beszélnek. Megértem ezt a nap-nap után újrainduló igyekezetüket, hogy özvegységük magányos kényelmét megtörjék a közös sétákkal és üldögélésekkel, hogy aztán megint ne tessék riasztónak esténként az egyedüllét ismerős csendjében elnyújtózni. Még sosem láttam, hogy beléptek volna egymás ajtaján. Bekopognak, lisztet, süteményt, újságot adnak át, de be nem hívnak. Ez nem tetszik. De talán nem látok eleget.
Mindenesetre árgus szemekkel vigyázzák a ház nyugalmát, és ezt jó tudni. Persze kutyáról szó sem lehet. Az én Döncim nem szánkázhat a lépcsőház fertőtlenítővel lemosott lépcsőfokain, nem ugorhat rá lelkes barátsággal az öblítő szagú kardigánokra, nem ugathat a közelben lévő kutyák rejtjeles üzeneteire, miközben a szomszéd nénik beveszik az altatót az éjjeliszekrényre készített vízzel.
Az én Döncim örökre csak fut felém.
Pedig annyi mindent szeretnék vele együtt csinálni! Például, tanulni tőle – nem latolgató szeretetet, nem repeső örömöt semmiségeken. Szeretném, ha elnézhetném hosszú percekig, és szeretném, ha mindennap megszégyenítene, és arra ösztönözne, hogy próbáljak egy kicsit hasonlítani rá.
Aztán persze vannak kevésbé absztrakt terveim is vele. Magányos estéimen nekivágnék vele a környéknek, amely ővele érdekelne, tudom, nélküle nem. Büszke lennék döcögő kis lábaira, elmagyaráznék neki egy-két dolgot az életről, csak úgy, bizalmasan, és örömmel nézném, hogy eszébe sincs követni a tanácsaimat. A hétköznapok prózájában kiszáradt kezemet odatartanám rózsaszín, ábrándos kis nyelvének. Ha szomorú lennék, kiülnénk képzeletbeli teraszom lépcsőire, és hallgatnék vele. Érezném kis teste párolgó, csüggedt lüktetését, és mert szomorú lenne attól, hogy én az vagyok, hát összeszedném magam, és megvigasztalnám. Sosem mennék el otthonról szilveszterkor, és beengedném a szobámba, amíg pattognak a petárdák. Ha szeleskedne, ha el-eltörne valamit, összeszidnám, és ő bűntudatos lenne. Nem tudom elképzelni, hogy valaha bántanám, ettől aztán valószínűleg neveletlen kiskutya lenne, és nagyon kellene vigyáznom magamra, nehogy magára maradjon egy világban, amelynek szigorához nem szoktattam hozzá. Nyilván valamire különösen érzékeny lenne – úgy képzelem, a riasztók hangjára. Olyankor hisztérikusan ugatna, nekem meg csitítanom kéne. Szeretném, ha egészséges kutya módjára körbeszaglászná és magáévá tenné azokat kutyákat, akiket feléje visz természet. Nem tudom, vajon ebben mennyire lennék sikeres, hiszen ehhez két kutya szükséges, de ami a dolgot igazán nehezíti, két kutyatulajdonos kell.
De azért reménykedem. Néha magamnak elfelejtenék vacsorát venni, de úgy képzelem, neki soha. Bizonyos szavakra – séta, park, nyakörv – fölneszelne, farka hihetetlen tempóban járni kezdene. Nekem nem lenne kedvem felkelni a tévé elől, de szűkölő, kiszolgáltatott kis tekintetétől új erőre kapnék. A hűvösödő, füstös őszi estéken, miközben eszeveszett boldogsággal száguldana ide-oda a parkban, néha a gyermekkoromra és a szüleimre gondolnék. Torkomat elszorítaná a múló idő bánata, de ő beleviharzana, és diadalmasan szétugatna mindent, ami éppen leteríteni készült engem. Homályos szeme mögött, sejtem, nem látná már azt a kutyát, akinek öléből kiszakadt erre a gyönyörűséges világra, ahol csont van, nyalnivaló, csodálatos, érdes bőr, és a bolt előtti várakozás végén, annyi rettenetesen idegen szag után a testem őrjítően tökéletes szaga. De ha látná, akkor sem szomorkodna, mert van kit szeretnie helyette.
Egyszer aztán elkezdene öregedni. De erre nem szoktam gondolni, mert az én Döncim kiskutya mindig, amíg felém szalad.