A magyar költő

Hogy számtani egységben beszéljünk, az irodalmi körök abban különböznek a filiszter köröktől, hogy ezeknél például 30 egység gúny már halálos sértés, amíg amazoknál 300 egység is csak jó tréfa.
De csak úgy, ha jó. A rosszból már 0,003 rész is durva sértés. De ha igazán jó a gúny, akkor az ember az apját se sajnálja, mivel minden jó ötlet elnyomása az apagyilkosságnál is több, az ilyen bűnt pedig a nagy Széchenyi is megbocsájthatónak mondta.
Imígyen fertőtlenítve, most már jöhet a történet.
Egyik szeretetreméltó írótársunk, aki fölséges verseket írt, azonfelül pedig a szerénység megtestesülése volt, már kezdetben a napisajtóban mint jóravaló tudósító szerezte meg a mindennapi kenyerét. Szabad perceiben és az előszobákban verseket írván, áldozott a magasabb rendű Múzsáknak. De az bizonyos, hogy nem jött szerencsés ábrázattal a világra.
Mindnyájan ismertük és szerettük. Ami abból is kitetszik, hogy mindenki rajta köszörülte a nyelvét. Hiszen köszörűkőnek jó kemény is volt, az igaz.
Természetesen mint afféle poéta-lélek a közművelődési dolgok felé húzott. Egyszer a szerkesztő elküldi a hülyék évi zárvizsgálatára, hogy onnan írjon valami szépet. Wlassics Gyula is ott volt, akkor kultuszminiszter.
A fiatal költő-riporter, akit a miniszter még nem ismert, a vizsgálat folyása alatt csöndesen meghúzódott az utolsó padban. Révedező, ábrándos szemeivel onnan figyelte, hogyan megy ez a különös vizsgálat.
A miniszter maga is kérdéseket intézett a szerencsétlen növendékekhez. Persze nagyon naiv kérdések voltak.
Egyszerre csak föltűnt neki az utolsó padban révedező, kevésbé szerencsés ábrázatú alak.
Intézeti növendéknek hitte. Bevezetés nélkül odalép:
− Hát maga fiatal barátom, úgy-e maga már sokat tanult?
Az ifjú kyklops szertelenül meg volt illetődve. Fölállott és akadozott:
− Bi-bi-bizonynyal, de … de … de .. .
− No jól van, jól van. Hát meg tudná-e mondani, hogy összesen hány ujja van kezénlábán?
− De . . . de . . . de . . . ké . . . kérem … én . . . én . . .
− Nem baj no! Hát akkor hány ujja van az egyik kezén?
A miniszter jóakarókig mutatta föl neki a jobbkezét:
− No nézze fiam. Ez itt egy, ez kettő . . .
Szeretetreméltó barátunkat ennyi megaláztatásra elöntötte a szégyen. Elvörösödött és egyszerre megjött a szava:
− De az istenre kérem excellenciádat, hiszen én nem vagyok hülye!
A miniszter csodálkozott:
− Hát akkor mi maga?
A poéta-riporterben fölforrt az olympusi büszkeség. Kidüllesztett mellére büszkén mutatott rá a mutatóujjával:
− Én, kérem, magyar költő vagyok!
A miniszter megfordult és részvéttel így szólt a vigyorgó tanár urakhoz:
− Úgy?! Hát ezért ültették az utolsó padba! Nem tudtam, hogy ennyire van! Szerencsétlen ifjú!
Csak a kitörő kacagás világosította föl a minisztert a dolog igazi állásáról.

Szerkeszti: Bölöni Domokos