Szántó Piroska: „Egykorú metszetek”

Gyuri bácsihoz, egyetlen pesti rokonunkhoz, az utolsó években rendszeresen jártunk, s a születésnapján, október 23-án is mindig felköszöntöttük, most is igazán a legjobb szándékkal igyekeztünk az Aréna út 1-beli lakásába, a jugoszláv követség mellett szemben a Sztálin-szoborral.
A jugoszláv követség kapuja bezárva, Gyuri bácsiéké nemkülönben. De amúgy se lehetne bemenni. A Sztálin-szobornak csak a kora őszi alkonyati égre rajzolódó feje látszik, körülötte a tér, a betorkolló utcák és maga a szobor is el van öntve emberekkel.
Kalapáccsal, vésőkkel, dorongokkal működnek a szobron, le akarják dönteni. Mikus bronzszobra azonban, hiába üres belül, kemény dió. Rengeteg gyerünk-kel, hohó-val és hajrá-val kalapálják vígan, nevetve, nagy buzgalommal, aki éppen odafér, hát segít ütögetni, a többiek csak nézik és biztatják őket, és még egyre gyűlnek az emberek, emberek a fákon, az erkélyen, az ablakokban, az autók tetején, de az újonnan érkezőknek sem kell furakodni. Ugyanaz a vidám, barátságos – tessék csak, tessék -, mint az autóbuszban. S az első ismerős, aki a nyakamba borul, Laci. A vezetéknevét nem tudom.
Az Eötvös Lóránd utcában tavasz óta tatarozzák a padlást, óriási, két utcára kiterjedő gerendaerdő, s egy délben, mikor a két – kettő! – ott dolgozó munkás elmegy, megpróbálom felderíteni, mert mindig szerettem a padlásokat, akár a macskák, a porszagot, a gerendákat, a denevéreket a sarkokban, és már sokszor találtam csudákat is a padlásokon, gyönyörű mintájú, de kicsorbult köcsögöket, régi katonaképeket, egyszer egy nyestet is, aki villogó zöld szemét félig elbújtatva, mint a kígyó siklott le a gerendán, nem, valósággal folyt lefelé, mint egy fénylő olajcsík. Sokszor ennivaló is volt, kukorica, dió, téli alma. De ez nem vidéki, hanem pesti padlás, és két szögbe futó gerenda sarkában egy fiatal férfi ül, mészfoltos overallban, kényelmesen hátradőlve és a Pickwick klubot olvassa angolul, mellette fehér, sós szalonna egy papírban és kenyér – apró falatokban majszolja, lapozás közben dug a szájába egy-egy katonát, hozzá karikára vágott nyers sárgarépát rág. Leülök mellé, behajtja a könyvet, vékony, intelligens az arca, a szeme sötét, fáradt.
– Hozhatok egy csésze teát? – kérdem, vagy inkább lejön hozzánk? Kényelmesebb, tudja.
Kedvesen mosolyog:
– Igen, nagyon köszönöm, kezét csókolom. A munkatársaim nagyon kedvesek hozzám, most elmentek a kocsmába, azt hiszik, nekem nem telik borra, sörre. Hát nemigen, de úgysem iszom. Teleki Pál titkára voltam. Most segédmunkás vagyok építkezéseken.
– Nagyszerű! Én meg festő voltam, most grafikus vagyok, annak is rossz. De a munkatársaim hozzám is kedvesek, azok is szoktak kocsmába menni, és én sem iszom. Hozok teát.
Hát itt is találkozunk a Hősök terén, nemcsak a Pickwick klubban? Laci nevet, kezet ráz Pistával, és felsegíti Pannit a kapu kőlábára, hogy jobban lásson. De már Pistának is kínálnak kilátót. Rajczy, a színész ugrik ki az autójából, és húzza fel magával az autó tetejére – még a III. Richárd első előadása idejéből ismerik egymást. Rajczy, úgy emlékszem, nyilas volt – vagy csak azzal vádolták? Pista tagadhatatlanul, láthatóan zsidó és meggyőződéses katolikus, az a gyerek pedig; aki most mászik felfelé, a vörös csillag felé, a jugoszláv követség tetejére egy kis kalapáccsal, a DISZ-esek ingjét hordja, s az a fiatal nő, aki egy óriási, szétbontott szegfűcsokrot dobál szálanként a tömeg közé, kétségkívül munkáslány, piros-fehér pettyes kendő és barna kezeslábas van rajta – de ez most itt ezen a zsongó, örvénylő téren teljesen mindegy. Van, aki cselekszik, a többi nézi. A szobor körül szerencsétlenkedők közé most odakiált egy harsány hang: – Mit vacakolnak, emberek?! Hozzatok egy darut a Ganzból, lerántjuk drótkötéllel! – És a fejünk fölött a tetőről kétségbeesetten könyörög egy éles, fiatal hang: – Dobjatok már fel egy kalapácsot! Dobjatok már fel egy rendes kalapácsot! Nem bírom ezzel leszedni! Jaj, hát dobjatok már föl egy rendes kalapácsot!
A szobor körül szétolvad a tömeg, megérkezett a drótköteles daru. Már sötét van, de zseblámpák és fáklyák világítanak a serényen dolgozókra, egy munkás valahogy odaszereli leágaztatva az utcai lámpát, míg rá nem jönnek, hogy hiszen saját világítása is van ennek a szobornak, köröskörül a talapzaton, csak meg kell gyújtani – nyilván nem sokan láttuk ezt este kivilágítva.
– Vigyázzatok, dűl!
A csizmák fölött dőlt el a szobor. Ha már fogta a daru, hát diadalmenetben hurcolták végig az Andrássy úton, s az Akácfa utca sarkán törték darabokra. Én is felvettem egy bronzdarabkát, nem tudom, emlékül vagy trófeául-e. Aztán mégis elhajítottam. Az üres talapzaton vigyázzban ott álltak az üres csizmák. A felkelt nép teleszarta őket.

Mindenki beszél mindenkivel, akár ismeri, akár nem. „A rádiónál ölik az embereket!” „Az ávósok!” „Gyerünk!” „Az írók, a magyar írók!” „Tudjátok – nem – megszűnt a tegezés – tudják már?” „A Petőfi-kör összeállította a nemzet követeléseit!” „Hallották?” „Tizenkét pont!” „Honvédelmi Bizottmány!” „Az Irodalmi Újság!” „Nagy Imrét akarjuk hallani!” „Ruszkik, menjetek haza!” „Nagy Imre magához hívatja Andropov urat!” „A Kiliánban fegyvert osztanak!” „Ki tudja kívülről a Talpra magyart?” „Tizenkét pont, tizenkét pont, tizenkét pont!” „Ha Petőfiék ennyit gatyáztak volna!” „A magyar írók!”
„A fiatalok!” „Munkástanács!” „Nem hazudunk többé!” „Egyetemisták tanácsa!” „Soha többé koholt pereket!” „Szabadok vagyunk!” „Pucoljon a Papa!” „Engedjétek ki a rabokat!” „Cseréljenek helyet a sitten az ávósokkal!” „A rádióhoz!” „A Parlement elé!” „A Petőfi-szoborhoz!” „Minden pártot engedjenek működni!” „Magyar címert!”
Ismeretlenek nevetnek egymásra, ismerősök csókolóznak.

(…)

Két vidám helikopter köröz a város felett, eddig csak moziban láttam ilyet. Az ablakból nézzük, ahogy szórják le a röpcédulákat. A fiatalok még a szeretettel ölelgetett puskájukat is leteszik, csak hogy elkaphassanak egyet, és ujjongva olvassák fel egymásnak.
„A szabadságért harcolunk, nem vagyunk egyedül, a világ szeme rajtunk! Tartsatok ki!” Hirtelen megváltozott a szavunk járása, a nyelvünk. 1956-ban 1848 hangja szól. A „béketábor egy tagja” hirtelen Magyarország lett és – vagy – a magyar nemzet. Annyira elkopott az utolsó nyolc esztendő frazeológiája, hogy szinte öntudatlanul vissza kell nyúlnunk oda, ahol még elevenen csengett a szó. Micsoda vicclapbeli kifejezéssé vált például „a dolgozó”. Nem vagyunk hangyák, az istenfáját. A „dolgozóból” ember lett, később merő gúny, „igyekszik a dolgozó”. Vagy még később: „háromszáznyolcvan forintos könyv, de a dolgozók elkapkodták egy nap alatt”. A béketáborból – pedig lehántva a szót a tövéig, milyen gyönyörű – egy durva vicc helyhatározója. (Úgy seggbe rúglak, hogy kiszállsz a hatszázmilliós béketáborból.) Talán az ifjúság tette – ha nem is a márciusi, de októberi -, hogy visszamentünk, önkéntelenül a tiszta negyvennyolcig. És az akkori költők milyen időszerűek lettek, egytől egyig. „Sok a sír a völgyeken.” Ki hinné, hogy Gyulai Pál megríkathat ma még. Mert sok a sír és egyre több. A tereken. A Károlyi-kertben. Mindenüvé temetnek, ahol nincs aszfalt. Nemzetiszínű zászlóval letakart halottak, aztán virággal borított hevenyészett sírok és sebtiben összeábdált keresztek, papírcédulákkal: Húszéves volt, tizenkilenc éves, hatvanéves volt, tizennyolc éves volt. Esténként gyertyák égnek a sírokon, s a templomok ajtaja nyitva, bemegy, aki akar, de gyászmisékre, rendes temetésre most nincs idő. A fehérre festett autóbuszok összeszedik, akiket lehet, a kórházak is éjjel-nappal ügyeletet tartanak, kocsiszámra érkezik a kötszer és gyógyszer – senki sem nézi, honnan, senki sem kér érte semmit, ajándékba hozzák, mint az almát a szabolcsiak. És mindenki segít mindenkinek. Gálfi Ila, akihez képest a templom egere fürdik a jólétben, megjelenik egy kosár babbal és egy szál kolbásszal, ő vidékről kapta, s hátha nekem most nincsen, és bajban vagyok. Én? És rádöbbenek, hogy Ila azt hiheti, hogy én, a kommunista párttag, most félek, a forradalomtól félek. Persze, soha egy szóval sem mondtam el neki, hogy eddig mennyit féltünk mi, éppen azért, mert nem tartottak elég jó kommunistának, nem is tudom, minek köszönhetem, hogy nem tartóztattak le, hisz együtt voltam Rajkkal harminckettőben a diákmozgalomban, s a koholt perek elsősorban a régi kommunistákat használták céltáblának. Talán azért nem bántottak, mert Pista kilépett ötvenkettőben, s őt nyúzták évekig a legkülönbözőbb ürügyekkel?
Mindegy. A Karcsi, a keretezőm meg egy kétkilós kenyérrel állít be, hátha nekünk nincs, tíz darabot meg a munkahelyére visz, mert kell a segítség, a munka áll, az emberek nem keresnek. A nagyobb útkereszteződéseknél, például az Astoria előtt, aztán a Körút és a Rákóczi út sarkán egy-egy nagy láda. Felette tábla: „Segítsetek a harcolók családjának! Esténkint elviszi az írószövetség és elosztja igazságosan.” Az egyik láda mellett naponta elhaladunk, mindig majdnem teli van pénzzel. Forint is, de tízes, húszas, ötvenes, százas, minden címlet megtalálható benne. Senki sem őrzi, és senki sem markol belé, s fut vele világgá, elképzelhetetlen. És látok egy esőköpenyes középkorú férfit, aki kivesz a tárcájából egy százast, elgondolkozik, visszaszámol ötvenet. Váltott, ennyit tudott nélkülözni.

(…)

Géppisztoly szól, egészen közelről. Igen. A Grószék lakása éppen a ház kiszögellő sarka, négy ablaka közül kettő a Károlyi-kert felé, kettő a Kecskeméti utcára, a Kálvin tér felé néz. Három géppisztolyos fiú tüzel az ablakokból. A házbeliek felszaladnak, a folyosóról kiabálnak, könyörögnek nekik, hogy ne lőjenek, lebombázzák a házat, és úgysem tehetnek semmit – oda se hallgatnak. Próbáljon meg maga beszélni velük, kérnek engem. Ahogy mögéjük lépek, hátrafordulnak, az egyik kedvesen elmosolyodik, és a bal kezével hátrább tol.
– Ne tessék félni, csak két napig kell kitartanunk, most mondta be a Szabad Európa is, hogy holnapután már itt lesznek az ENSZ-csapatok.
Kibírhatatlan a bizakodó, boldog mosoly a képükön, szégyellem is, hogy én próbálom eltüntetni, de hát az egész világ most szakad ránk, egy óriási hadsereg ellen, tankok ellen, ez a három géppisztolyos kisfiú – egyikük sem lehet több húszévesnél.
– De ez a mi hazánk, mi itthon vagyunk, ők idegenek, csak mi győzhetünk! És minden laktanya harcol, a rendőrök is velünk vannak, a vidék is harcol, a lányok is, a kisgyerekek is, csak mi ne lőjünk rájuk, mikor idejönnek és megszállják a városunkat? Nem mi kezdtük, menjenek haza! Mirajtunk nem múlik.
Mit mondjak erre? – Legalább van cigarettájuk? – kérdezem, mint egy markotányosnő.
– Parancsoljon! – Egyszerre nyújtják felém hárman a három csomag Tervet.
– Köszönöm, nekem is van – bőgöm el magamat, és rohanok a konyhába, hozok nekik egy kanna forró teát. Két kézre fogva isszák a bögréből, mint a kisgyerekek, fázik a kezük a géppisztolyon. Felváltva isznak és tüzelnek. Harmadnapra a templom előtt fekvő halottak között felismerem az egyiket, a vértől összetapadt barna haja eltakarja az egyik szemét. Én fogom le a másikat.

Kiskatona fut be a házba – egy tank tüze elől menekül -, adjanak valami civil ruhát! Pista ruhája éppen jó neki, a cipője is. Eszméletlen gyorsasággal öltözteti át a ház, s dugja be a katonaruhát a pincébe a szén mögé – már dörömbölnek a kapun. Nincs egy cipőkanál? – kérdi a fiú – erre, isten tudja, miért, de Pista majd elsírja magát.
– Hajtsd össze a zsebkendődet, azzal próbáld – teszi a fejére a kezét – csakugyan, így sikerül neki. Ideje, mert már muszáj kinyitni a kaput, de semmi baj, csak egy házbeli férfi meg egy újabb kiskatona – aki pillanatok alatt szintén civillé válik.
Mire jó a benzines üveg? Gyerekjátéknak. Gyakorolják is, szorgalmasan, a szülők alig bírják behurcolni a gyermekeseket az utcáról, de utánuk robban a tank, és szakad az aszfalt, ha eldobott gránátot találnak véletlenül.
Találat éri az egyetemi templom tornyát. A bádogborítás a mi liftünkre esik. Iszonyú csattanás, sisteregve, szikrát köpködve zuhan le a lift.

(…)

Még egyre tartanak nyugat felé, ha ritkul is az áradat. Vali rohan be hozzánk, feldúltan, kétségbeesve.
– Jóskát elküldtem Csengődre, ott biztonságban van. De Mari, a legjobb barátnőm, szerzett egy nagyszerű teherautót, átvisz a határon, beleférünk, mindnyájan mehetünk.
Menjünk?
Pistával egymásra sem kell néznünk, úgy mondjuk, egyszerre. „Mi nem megyünk.” „Én magyar költő vagyok.” „Én itthon vagyok.” „Menjenek ők.” „Nekem a Duna a folyóm.” „Nekem a Tisza.”
Vali sír:
– Igen, de maguk már voltak külföldön, nem is egyszer. Én még soha, és talán nem is juthatok ki többé, ha ezt elszalasztom.
– A maga dolga, Valikám – fordítja el a fejét Pista – csakugyan, hát van jogunk lebeszélni, akárhogy szeretjük is? Felelhetjük neki, hogy csak huszonéves vagy, még a világon minden történhetik veled?
– Ne beszéljen így, Pista – zokogja Vali, és ráesik Pistára, úgy rángatja kezét -, gondolja, hogy a lánya vagyok, mit mondana, ha a maga lánya lennék?
Pista eltolja Valit, kihúzza magát sápadtan. Ordít a felindulástól:
– Ha az én lányom lenne? Azt mondanám: dögölj meg itt!

Ezt a beszámolót 1984-ben írtam.
Nem gondoltam, hogy valaha is megjelentetik.

Forrás: Szántó Piroska: Forradalmi szvit. 1956 október-december. Corvina. MEK 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ