Mikszáth meg a fenevad

A Mikszáth-féle »tízek« társasága a kilencvenes években több régi íróból verődött
össze. Amolyan együttvacsorázó baráti társaság volt, talán az utolsó a magyar irodalomban.
Az írók neve a mesteren kívül: Endrődi Sándor, Kenedi Géza, Murai Károly, László Mihály, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Szabó Endre. Wolfner József kiadó, de még inkább dr. Farkas László főorvos, Mikszáth régi jó barátja is sűrűn megfordult az asztalnál.
Egy kis szünet után 1908-ban, csikorgó téli estén a »tízek« megint együtt voltak, odaát
Budán, a Víziló-nál, ahol nem rontják a jókedvet kivasalt pincérek. Ezúttal Kacskovics Géza somogyi birtokos, akkor országgyűlési képviselő rendelt a társaságnak hazulról, Somogyból, friss disznótort.
Úgy éjfélután 3 órakor végződött a szertartás. A nagy palóctól még a helyszínén, a
Döbrentei-terén váltunk el. Mint jó pajtásokhoz illik, előbb meggyőződtünk arról is. hogy a konflisban jól el van helyezve és a kocsis helyesen repetálja-e a főúr lakása címét? Ne kelljen kinyitnia a kocsi ablakát se hazáig, mivel könnyen meghűl a ember ilyenkor.
Szóval minden jó volt és meg voltunk elégedve.
Harmadnap azonban rémülve olvasom az estilapban, hogy Mikszáth könnyebbfajta
tüdőgyulladásban fekszik. El lehet képzelni, hogy micsoda állapotba jutott egyszerre tíz darab lelkiismeret.
Még nagyobb volt a nyugtalanság, amikor azt hallottuk, hogy ő felsége, − mert ezzel a
szóval is tréfálkoztunk, olykor nincs egészen magánál. Sőt láza van, félrebeszél. Ez már nem tréfa. Volt dolga a telefonnak, meg az ajtókilincsnek.
Nagyobb biztosság okáért a család aggodalmára az orvosok is elhatározták, hogy amolyan könnyebbfajta konzíliumot tartanak. Már csak a megnyugtatás okából is.
De majd megütötte őket a guta, amikor beléptek a beteg szobájába. A szoba tele volt füsttel és a nagybeteg karosszékben ülve, kényelmesen pipázott.
Persze belekergették az ágyba és másnap is összejöttek, mivel a mi féltett betegünknek
időközben megint homályos órái voltak.
Új meglepetés. A beteg az ágyban ugyan, de vidáman fogadta őket, noha a szeme még
mindig csillogott a láztól.
A beszélgetés azonban csakhamar kellemetlen fordulatot vett. A beteg arca egyszerre csak elborult:
Mégis csak különös dolog ugrott át hirtelen valami igen gyanús témára, hogy az
egészséges embert itt a fővárosban is épp úgy letiporhatja egy oktalan fenevad, akár DélAfrikában.
Az orvosok összenéztek:
Miféle fenevad?
Nohát nem tudjátok? Az a förtelmes, cudar állat, amelyik engem is így összetiport. Hiszen tudjátok jól!
Hm! Hol és mikor?
− Nohát nem tudjátok? Az a piszkos állat, az az!
Az orvosok összenéztek és titokban integettek egymásnak . . . Delirál a szegény megint.
Oh Istenem!
Mikszáth észrevette:
− Mit integettek itt egymásnak, mintha meg volnék bolondulva.
Farkas László dr., aki legközelebb állt a szívéhez, gyöngéden megkérdezte:
− Te, Kálmán. Miféle fenevaddal volt neked bajod?
A beteg bágyadtan mosolygott:
− Hiszen tudod! A disznó, a disznó . . . az a disznó!
Az orvosok egészen elkomorodtak és lecsüggesztett fejjel kezdtek visszavonulni a másik szobába. A beteg azonban utánuk szólt:
Ugyan ne komédiázzatok már. Hál nem tudjátok, hogy a múlt szombati disznótor óta
vagyok beteg? Azt a somogyi disznót gondolom no, akiből olyan jót ettünk Budán!
Persze, egyszerre derült vége lett a konzíliumnak. Másnap már olvasni lehetett az
újságokban, hogy Mikszáth Kálmán szerencsésen túl van a krízisen.

Mikszáth mint sajtkukac

Mikor 1897-ben báró Bánffy Dezső miniszterelnök sajtó-szakasza ellen kitörőben volt az obstrukció, az újonnan alakult Újságírók Egyesületének az elnöke Mikszáth Kálmán vala. Egy sajtó-tanácskozás után vacsorára gyűlt össze a klub és azon Mikszáth elnökölt, akkor már rég szabadelvű-párti országgyűlési képviselő, akinek pártállásánál fogva is kényes volt a helyzete.
A lakomán természetesen első sorban az elnököt köszöntötték föl. Mikszáth a tósztra
válaszolva azt emlegette föl, hogy amikor ő mint újságíró negyvennyolcas szándékkal a mandátum végett Irányi Dániellel tárgyalt . . . Erre sokan közbekiabáltak:
Bizony jobb is lett volna ellenzékinek lenni . . . ment volna inkább oda . . .
Mikszáthot egy darabig zavarták a közbeszólások, de egyszerre csak megvillant a szeme, ami rendesen azt jelentette, hogy új ötlet támadt az elméjében. A békétlenkedők felé legyintett a kezével egyet és így folytatta:
− . . . hagyjátok el, fiatal barátaim. Akkor még csakis újságíró voltam, akinek csak meg
kell élni valahogyan. Azt gondoltam magamban, hogy ha már sajtkukac az ember, akkor igazán egészen mindegy neki. hogy ebbe vagy abba a sajtba esik-e. . .
Természetesen óriási derültség tört ki és az érdemes elnököt innét túl nem zavarták
beszédében.

(Forrás: Kenedi Géza: Anekdoták a magyar közéletből, Budapest 1913)

Szerkeszti: Bölöni Domokos