A tizenöt éves Csaba örült, mint majom a farkának, amikor telefonon keresztül megtudta, hogy házhoz is kimennek vért venni. Margit az anyuka szíve is megnyugodott, amikor ezt megbeszélte a pszichológusokkal. Csaba szinte boldog volt. Utált a vérvétel előtti várakozóhelyiségben várni, mert akkor az ájulás környékezte.
Most hétfő volt s szerdára esett Csaba beosztása. Azért kedd este egy kicsit izgult. Anyja csak azt mondta neki:
-Korán reggel felkelsz s megtörténik gyorsan, hogy várakoznod kéne!
Kedd éjszakát Csaba idegesen aludta át. De szerda reggelre megnyugodott. Jött Ancsa nővér s Csaba szíve ugyan nagyot dobbant a nővér jelenlététől, főleg, amikor az injekciós tűket vette elő, még zakatolt is a szíve, de hamar túlesett a tűszúráson. A megnyugvás, a kellemes pihentető érzés számára olyan édeni volt.
-Túl vagyok rajta! – mondta magában
Aznap Csaba olyan boldog volt, hogy arra szavakat nem lehet találni. Az eset után fogta magát s sétálni indult. De már teli gyomorral. Megúszta hát. Amikor egy néni kutyát sétálgatatott, odament s megsimogatta a kutya fejét. A néni megszeppent.
-Elment az esze, fiatalember?
– Csak örülök az életnek!
A néni tovább ballagott, miközben magában meg azt mondta:
-Ezek a mai fiatalok!
Persze az igazi öröm ideje akkor jön majd el ha a lelet eredménye is jó lesz! Másnap Margit már hozta is az eredményeket, miszerint az orvos azt mondta hogy semmi eltérés nincs a vérképben. Ettől Csaba még boldogabb lett, de anyja még jobban.
-Most már túl vagyunk az egészen! – mondta Csaba
– Igen! – mondta lelkendezve Margit
– Adjunk hálát az Istennek! – mondta azért Csaba
Átkarolta fiát. Majd ebédelni kezdtek. A Nap nevetve tekintett rájuk.