A sors embere

Imreh Albert fotója

Berci bátyó, ha beszabadul a közeli városba – értsd: járgányával eljutott a központi parkolóig –, rendszerint Jánosba botlik, a parkolóőrbe, aki vastag jegytömböt szorongat a balkezében. Biztonság végett. Hogy mindig legyen. Kéznél. Ha kell…
Rendszerint kell. Mert a városban nagy a forgalom. És a rend mindenek előtt.
Ám Berci bátyótól nem fogad el parkolási díjat. Azt mondja: „Magának behunyom a szemem!” Bátyó méltatlankodik, hogy a fogyatékosok így, a bénák meg úgy, és törvények is vannak a világon.
János őr pedig a kedvezményeket úgy akarja feltüntetni, hogy minden az ő jóindulatától függ… Nagy szó!
Az, hogy Berci bátyó ingyen parkolhat a város szívében, azt a törvény biztosítja.
Azért, hogy a parkőr kénytelen legyen leszállni a magas lóról, Bátyó minden alkalommal a zsebébe nyúl, s azzal a pénzzel, amit megspórol neki a hivatal, csakazért is sorsjegyet vásárol tőle.
Szinte el is felejtettem, hogy János egyik kezében ugyan parkolójegytömböt szorongat, de a másikkal drótra fűzött sorsjegy-koszorút kínálgat fűnek-fának. Egyik kezével elvesz az emberektől, a másikkal nemkülönben, viszont nyitva hagyja a remény kiskapuját. Talán ránk mosolyog a szerencse.
Berci bátyó nevezte el a Sors Emberének, merthogy épp úgy működik, akár az élet: előszeretettel sújtja a földi halandót, s csak nagy ritkán, elvétve emeli föl.

1. B.Tomos Hajnal:
   2016. február 19. 09:43

   Berci bátyó a sorsjegy-vásárlással épp úgy járt el, mint a viccbéli szőke. Ötször is áthajtott a tiloson, de egyszer sem fogták rajta. Aztán a „megspórolt” pézből vett magának egy csinos kis szoknyát.