Felszólalás

Negyvenhárom millió esztendeje ismerem Fikarcnyi Jánost, elvtársak. Nem, nem ment el az eszem! Most nyilallt belém a felismerés, míg felszólalását hallgattam. Éppen amikor azt mondotta, minek tegyünk ellenanyát a hántológép tengelyére. Negyven évig jó volt, és pont most változtassunk rajta?
Amíg Fikarcnyi szaktárs beszélt, hirtelen rádöbbentem, negyvenhárom millió esztendővel ezelőtt találkoztunk először. Lehet, hogy egy-két hetet tévedek. Éppen javasoltam, hogy szálljunk le a fáról, és kíséreljük meg két lábra állni. Fikarcnyi szaktárs gúnyos makogással tette nevetségessé építő jellegű indítványomat, és azt mondta, hogy az egy marhaság, miért támaszkodjunk csak két lábra, mikor négy lábon sokkal kényelmesebben lehet csoszogni. Torz grimasszal tett néhány suta mozdulatot két lábén. és az így kiváltott tömeges kacagásroham miatt csak húszezer évvel később szállhattunk le a földre. Hiába tiltakozik, Fikarcnyi szaktárs, maga volt, emlékszem a tömpe orrára!
Kicsit később, körülbelül tíz-tizenkét millió esztendő múlva a büszkeségtől bódultan és izgalomtól fulladozva mutattam be magának nagy találmányomat, az új vadászfegyvert: a kővel súlyosbított husángot. Maga rápillantott, miközben élvezettel vakargatta tovább a talpát, s rosszallóan mondotta: – De öregem, hát téged is hatalmába kerített ez a modernista láz? Komoly neandervölgyi embernek ismertelek! A poliocén korszak tizenegy millió esztendeje alatt jó volt a puszta husáng, s most egyszerre előállsz ezzel az idomtalan kovaköves buzogánnyal! Pfuj!
Hiába ugrik föl, Fikarcnyi szaktárs. Igenis, maga volt az! Még most is látom tudálékosan felemelt mutatóujját. Kévésen múlott, hogy nem magán próbáltam ki először a kővel ellátott husángot. Ügy emlékszem, már fel is emeltem, de ekkor eszembe ötlött, hogy a követ pattintással hegyesíteni lehet, és megfeledkeztem magáról.
Jusson eszébe, Fikarcnyi, mit mondott, amikor pármillió év múlva megtudta, hogy gőzmozdonyt akarok készíteni. Ön akkor éppen francia akadémikus volt, neves szaktekintély. Sziporkázó szellemességgel fejtette ki, hogy a mozdony vaskerekei nem forognak majd az acélsíneken, mert a két fém súrlódási ellenállása túlságosan kicsi. Különben is – mondotta – a 300 esztendeje fejlődő postakocsi szolgálat eljutott a gyorsaság és kényelem szempontjából elérhető legmagasabb csúcsra. Fejtegetéseit rövidre fogta, mert kaviáros ebédre volt hivatalos, és sietett, nehogy lekésse az első fogást. Hogy mondja, Fikarcnyi elvtárs? Ön nem is szereti a kaviárt? Nos, akkor ez az egyetlen dolog, amiben megváltozott két és fél évszázad alatt.
Amikor elvittem magának legújabb találmányomat, a rádiót, silány hasbeszélőnek titulált, és kirúgott. Megmutattam a villanykörtémet, és maga azt mondta, nem érdekli, mert nemrégen vásárolt egy új petróleumos kannát, és ha villanyvilágítás lesz, nem tud mit kezdeni vele.
Nincs igaza, Fikarcnyi szaktárs, nem vagyok kötözni való bolond! Ha magára hallgattam volna, akkor ma nem higanygőzlámpákkal, hanem mammutzsírral töltött mécsesekkel világítanánk az utcáinkat…
Szerencsére sohasem hallgattam magára, Fikarcnyi szaktárs. Javasolom az ellenanya felszerelését a hántoló gépre, a következő módosítással…

Szerkeszti: Bölöni Domokos