Nyolcvannégy éves korában elhunyt Umberto Eco olasz író-filozófus, A rózsa neve című regény szerzője – közölték olasz sajtóforrások. A szemiotikaprofesszort péntek este otthonában érte a halál. Az író régóta küzdött a rákkal. Emlékére Cseke Gábor olvasónaplóját közöljük.

A türelem párbeszéde

Két, sziporkázó intellektusú ember – egy laikus író és tudós, egyetemi tanár, illetve egy érsek, jezsuita hittudós kiprovokált sajtóvitájának adott helyet 1995/96-ban az olasz liberal c. folyóirat, egymáshoz intézett nyílt leveleiket, majd az azokra érkező különböző visszhangokat közölve. Ebből készült aztán Umberto Eco gondozásában az a kis kötet, mely a hívő és a laikus ember mai – értelmes, követendő – párbeszédének is felfogható. A vitázók szövegei nem könnyűek, olykor filozófiai elmélyültség is szükséges hozzájuk, ám akit érdekelnek a hit sarkalatos kérdései, illetve az, hogy a hitetlent mi tartja kordában az életben, az föltétlenül kölcsönözze ki a művet az emeleti részlegről. Összeállításunkban inkább csak ízelítőt adunk a vita tárgyából és hangneméből, amely a másságok közti párbeszéd követendő tónusa kéne legyen minden területen és szinten. Munkái általában elegendő példányszámban ott vannak a közkönyvtárakban – népszerű és szeretett iró. (Főbb művei: Hogyan írjunk szakdolgozatot, A Foucault-inga, A rózsa neve, Öt írás az erkölcsről, A tökéletes nyelv keresése, Kant és a kacsacsőrű emlős, Bábeli beszélgetés, Bandolino, Hat séta a fikció erdejében stb.) – Cseke Gábor

CARLO MARIA MARTINI–UMBERTO ECO:
Miben hisz, aki nem hisz?

Mindannyian eljátszadozunk az Apokalipszis kísértetével, ugyanakkor igyekszünk el is hessegetni, és minél jobban félünk tőle, annál inkább próbáljuk elűzni, véres jelenetek formájában képernyőre vetítjük abban a reményben, hogy ezáltal irreálissá válik. Csakhogy a kísértetek ereje éppen irrealitásukban van.
…A világvége gondolata ma inkább a nem hívőkre, mintsem a keresztényekre jellemző. Azaz a keresztények meditálnak róla, de úgy tekintik, mintha egy emberi naptárral nem mérhető dimenzióban volna a helye. A világi hívők úgy tesznek, mintha ügyet se vetnének rá, de közben állandóan gyötri őket a világvége gondolata. És ez nem paradoxon, hiszen pontosan így történt az első évezredben is.
…Van-e a reménységnek (és a holnappal szembeni felelősségünknek) olyan értelmezése, amelyet hívők és nem hívők egyaránt elfogadhatnak? Min alapulhat ez a reménységfogalom? Milyen kritikai szerepet tölthet be az a világvégeszme, amely nem a jövő iránti közömbösséget, hanem a múlt hibáinak folyamatos kijavítását jelenti?
Ellenkező esetben mi sem helyénvalóbb, mint hogy – ha nem is gondolunk rá – elfogadjuk a vég közeledését, leüljünk a tévé képernyője elé (elektronikus védőbástyáink mögé), és várjuk, hogy valaki elszórakoztasson bennünket, miközben minden megy tovább a maga útján. És az ördögbe az utánunk jövőkkel. (Umberto Eco)

Keményebb dió az a kérdés, hogy létezik-e a reménységnek (és a holnappal szembeni felelősségünknek) olyan értelmezése, amelyet hívők és nem hívők egyaránt elfogadhatnak. A gyakorlatban valamiképpen léteznie kell, hiszen egyaránt látunk hívőket, akik úgy élik meg a jelent, hogy értelmet adnak neki és felelősséggel teszik a dolgukat. Különösen olyankor válik ez nyilvánvalóvá, amikor önként, saját felelősségükre, mindenféle látható haszon nélkül szállnak síkra nemes értékek védelmében. Lennie kell tehát egy mélyebb humus-nak, melyből a gondolkodó és felelősségteljes hívők és nem hívők egyaránt merítenek, még ha nem is ugyanazt a nevet adják neki. A tettek drámai pillanatában a dolgok számítanak, nem a nevek…
A vég gondolata akkor fordítja figyelmünket a jövő, illetve a kritikusan újraértékelendő múlt felé, ha a vég „végcél”, azaz olyan meghatározó, végső értéket képvisel, amelynek fénye megvilágítja a jelen erőfeszítéseit, és értelmet ad nekik. Ha a jelen értelmét egy elismert és megbecsült végső érték adja, melyet értelmes cselekedeteinkkel, felelősségteljes döntéseinkkel megelőlegezhetünk, ugyanez az érték azt is lehetővé teszi, hogy szorongás nélkül gondolkodhassunk a múlt tévedésein. Tudjuk, hogy úton vagyunk, felsejlenek előttünk a végcélnak legalább lényegi értékei, tudjuk, hogy módunkban áll kijavítani a hibáinkat és jobbítani önmagunkat. A tapasztalat azt mutatja, hogy csak olyasmit bánunk meg, amiről közben belátjuk, hogy jobban is csinálhattuk volna. Nem szabadulhat meg a tévedéseitől, aki fel sem ismeri őket, hiszen semmi jobb nem lebeg a szeme előtt, ezért aztán nem érti, miért kellene bármin is változtatnia. (Carlo Maria Martini)

Legtöbbünk elborzadna, ha el kellene vágnia egy disznó torkát, a sonkát mégis nyugodtan megesszük. Jómagam a világért se taposnék el egy százlábút a réten, a szúnyogokkal viszont könyörtelenül elbánok. Meg tudom különböztetni a méhet a darázstól (bár mindkettő bánthat, az előbbinek javára írok olyan erényeket, amelyek az utóbbiból hiányoznak). Azt mondhatnánk, hogy míg a növényi és az állati életről alkotott fogalmunk bizonytalan, az emberi élettel egészen más a helyzet. Pedig a teológusok és a filozófusok évszázadokon át rágódtak e kérdésen. Ha mondjuk egy megfelelően idomított (vagy génmanipulált) majom képes volna nem is beszélni, hanem csak értelmes mondatokat billentyűzni egy számítógépbe, párbeszédet folytatna az emberrel, érzelmeket fejezne ki, volna emlékezete, képes volna matematikai problémákat megoldani, és megértené az azonosság és a tertium non datur logikai elvét, vajon majdnem emberi lénynek tartanánk? Adnánk-e neki emberi jogokat? Emberinek tartanánk-e azért, mert gondolkodik és szeret? Hiszen nem tartjuk szükségképpen emberinek azt, „aki” szeret, ha egyszer az állatokat megöljük, noha tudjuk, hogy az anya „szereti” a kicsinyeit.
Mikor kezdődik az emberi élet? Van-e (úgy értem, manapság, nem pedig a spártaiak idejében) olyan nem hívő, aki azt állítja, hogy egy lény csakis azután válik emberivé, hogy a nyelv és a tagolt gondolkodás (az egyedüli külső akcidensek, melyekből Szent Tamás szerint az értelemnek, tehát az ember egyik fajalkotó különbségének meglétére lehet következtetni) adománya révén a kultúra emberré avatta, ezért nem bűn megölni az újszülött, tehát beszélni nem tudó gyermeket? Kötve hiszem. Mindenki emberi lénynek tartja már a köldökzsinóron lógó újszülöttet is. De meddig mehetünk vissza? Ha az élet és az emberi minőség már az ivarsejtben (sőt talán már a genetikai kódban) is megvan, az emberöléssel azonos súlyú bűnnek tartjuk-e a „mag földre ontását”? Nem ítélne így sem a kísértésbe esett kamasz megértő gyóntatója, de még a Biblia sem. (Umberto Eco)

A keresztények számára az emberi élet tisztelete annak legelső pillanatától nem valamiféle általános érzelem (az Ön szavaival „egyéni beállítottság, intellektuális meggyőződés”), hanem nagyon is konkrét felelősség minden konkrét emberi lény iránt, akinek méltósága nem pusztán az én kedvező döntésemre vagy humanitárius nekibuzdulásomra, hanem az Isten hívására van bízva. Olyasvalami, ami nemcsak „én” vagyok, vagy az „enyém”, vagy „bennem van”, hanem előttem áll.
Ma alaposabb ismeretekkel rendelkezünk az emberi fejlődés folyamatáról és egyértelmű genetikai meghatározottságáról, e folyamat kezdőpontja pedig legalábbis elméletileg pontosan megadható. Az új lény ugyanis a fogantatás pillanatában jön létre. Új, mert különbözik a két alkotóelemtől, melynek egyesüléséből létrejött. Fejlődésnek indul, és a folyamat végén gyermek lesz belőle, „csodálatos dolog, természeti csoda, melyre nem lehet nemet mondani”. Erről a lényről van szó kezdettől fogva. Azonosságon alapuló folytonosság áll fenn.
Minden tudományos és filozófiai vitán felül álló tény, hogy az a valami, amire ilyen nagyszerű sors vár, amit maga Isten szólít a nevén, kezdettől fogva méltó a legnagyobb tiszteletre. Nem valamiféle általános „Élethez való jog” hangoztatása a szándékom, mert az ilyesmi hidegen és személytelenül cseng. Arról van szó, hogy konkrét felelősséggel tartozunk az iránt, aki felé végtelen és személyes szeretet árad, tehát felelősek vagyunk „valakiért”. Ezt a valakit Isten hívja és szereti, ennélfogva az első pillanattól arca van, szeretetben és gondoskodásban részesül. Szeretet és gondoskodás iránti igényének semmibevétele mindenképpen konfliktust, mélységes szenvedést, fájdalmas sebet okoz. Mi azt mondjuk, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez a konfliktus ne következzék be, hogy ne legyenek sebek, mert igen lassan gyógyulnak, talán sosem forrnak be egészen. Mindettől pedig leginkább a nő szenved, hiszen elsősorban őrá van bízva az a valami, aminél gyengébb és nemesebb nincs a világon. (Carlo Maria Martini)

Mi mozgatja annak az embernek a cselekedeteit, aki olyan erkölcsi elveket vall és hirdet, amelyek akár életének feláldozását is megkövetelhetik, ha nem ismer semmiféle megszemélyesült Istent? Vagy másképpen megfogalmazva ha nem lebeg a szemünk előtt valamiféle Abszolútum, miként állíthatjuk, hogy bizonyos dolgokat soha, semmilyen körülmények között sem tehetünk meg, másokat viszont bármi áron is meg kell tennünk? Ott van persze a törvény, de miféle erőnél fogva kötelezhet bennünket akár életünk árán is?
Köztudomású, hogy a nagy világvallások között megindult – még ha egyelőre a kezdeteknél tart is – az a párbeszéd és eszmecsere, melynek célja a közös etikai elvek számbavétele. Ily módon nemcsak a népek közötti vallási ellenségeskedésnek vághatjuk el a gyökereit, hanem az emberiség előrehaladásának ügyét is jobban szolgálhatjuk. Csakhogy e párbeszédet – minden történelmi és kulturális nehézség ellenére – az tette lehetővé, hogy e vallások mindegyike valamiféle transzcendens Misztériumot helyez erkölcsi magatartásának alapjába. Ily módon sikerült felfedeznünk egy sor olyan általános elvet és viselkedési normát, amelyben mindegyik vallás magára ismerhet és amelyért közös erővel munkálkodhat anélkül, hogy akár egyetlen hittételét is meg kellene tagadnia.
Lehetséges-e etikai kérdésekben hasonló párbeszéd hívők és nem hívők, konkrétan pedig katolikusok és laikusok között? Megpróbáltam néhány nem hívő megnyilatkozásaiban tetten érni valami olyasmit, ami erkölcsi magatartásuk legmélyebb és valamiképpen abszolút indítéka lehet. Különösen felkeltette az érdeklődésemet például az az érv, amellyel a felebarátiság és az emberiesség kötelességét magyarázzák egyesek anélkül, hogy Istenre, Atyánkra és mindannyiunk Teremtőjére vagy testvérünkre, Jézus Krisztusra hivatkoznának. Azt hiszem, ilyesféleképpen fejezik ki magukat: a másik ember bennünk van! Bennünk van, függetlenül attól, hogyan bánunk vele, szeretjük-e vagy gyűlöljük, vagy netán közömbös számunkra.
Ha egyszer még azoknak is nehezen sikerül követniük etikai elveiket, akik erős érvekkel tudják őket alátámasztani, mi lesz azokkal, akiknek csak gyenge, bizonytalan és ingadozó érveik vannak? (Carlo Maria Martini)

Az etikus szemlélet akkor születik meg, amikor feltűnik a színen a másik. Egy törvény, akár erkölcsi, akár jogi, mindig személyek közti kapcsolatokat szabályoz, beleértve azokat is, amelyek a törvényhozó másikhoz fűznek minket.
Ön is az erkölcsi érzékkel bíró laikusnak tulajdonítja azt a meggyőződést, hogy a másik bennünk van. Ez nem holmi érzelmi vonzódás, hanem „alaphelyzet”. Még a legvilágibb tudományok is azt tanítják, hogy a másik, annak a tekintete határoz meg és alakít bennünket. Ugyanis ahogy nem lehetünk meg evés és alvás nélkül, nem tudhatjuk meg, kik vagyunk a másik tekintete és válasza nélkül. Ölhet, erőszakoskodhat, rabolhat, semmibe veheti a jogot valaki egy-egy kirívó pillanatban, de az élete többi részében elfogadást, szeretetet, tiszteletet és dicséretet koldul embertársaitól. Még az általa megalázottaktól is azt kívánja, hogy elismerjék félelmüket és alávetettségüket.
Mi az oka annak, hogy bizonyos kultúrákban bevett szokás volt és maradt a mészárlás, a kannibalizmus, a másik testének meggyalázása? Nyilvánvalóan az, hogy az ő értelmezésükben a „másik” fogalma a törzs (vagy az etnikum) tagjaira korlátozódik, és a „barbárokat” (idegeneket) nem tartják emberi lényeknek; de még a keresztesek sem úgy gondoltak a hitetlenekre, mint valami különösen szeretni való embertársaikra. Ahhoz, hogy elismerjük a többiek szerepét, és felismerjük, hogy tiszteletben kell tartanunk azokat az igényeiket, amelyekről mi sem mondanánk le az ő helyükben, évezredes fejlődés szükségeltetik. A felebaráti szeretetről szóló parancsolat is csak akkor fogalmazódik meg és tartatik be (nagy nehezen), amikor megérik rá az idő.
Világi etikámat egy természetből fakadó tényre próbáltam építeni: testi valónkra (amelyre Ön is mint Isten keze művére tekint), valamint arra az eszmére, hogy ösztönösen tudjuk, hogy lelkünket (vagy ami a szerepét betölti) csak mások jelenlétének köszönhetjük.
…”Úgysem tudja meg senki, ha titokban rosszat cselekszem” – vonhatná meg a vállát a nem hívő. De ne felejtsük: aki nem hisz, az nem gondolja, hogy figyelik odaföntről, és épp azért úgy tudja, hogy nincs is ott, aki megbocsáthatna. És ha tudatában van annak, hogy rosszat tett, magánya végtelen, halála pedig keserű lesz. Még a hívőnél is jobban vágyik a nyilvános gyónás által nyert megtisztulásra, és a többiek bocsánatát fogja kérni. (Umberto Eco)

Forrás: Carlo Maria Martini-Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ