Kurkó Gyárfás egyet­len könyve, a népi memoárként meg­határoz­ható Nehéz kenyér 1949-ben je­lent meg először. Iro­dal­mi művek meg­je­lenését il­letően nem volt ked­vező esz­tendő. Ak­kortájtól Romániában, akárcsak egész Ke­let-Európában, a po­li­ti­kai látószögek hosszú időre felülírták az iro­dal­mi szem­pon­to­kat. Kurkó Gyárfás számára különösen rosszul végződött első és egy­ben utolsó könyve meg­je­lenésének éve, no­vem­ber­ben le­tartóztatták és ko­holt vádak alapján elítélték; a börtönből csak ti­zenöt esz­tendő múlva, fi­zi­ka­i­lag és szel­le­mi­leg megtörve sza­ba­dult.

Nem mint­ha ad­dig is kényez­tet­te vol­na a sors. 1938 után a be­til­tott MAD­OSZ ve­zetőjeként il­le­ga­litásba kény­szerült, majd átélt egy le­tartóztatást és in­ternálást (1940, Ca­ra­cal), mi­nekután a román hatóságok ki­to­lon­colták az országból, de a ma­gyar álla­mi szer­vek vissza­adták Romániának. Az An­to­nes­cu-dik­tatúra idején Brassóban ra­bos­ko­dott. Po­li­ti­ku­si pálya­futása buk­tatókkal volt tele. 1944 előtt főként bal­ol­da­lisága volt szálka nem­csak a román ha­ta­lom, de az it­te­ni ma­gyarság jobb­ol­da­li beállítottságú po­li­ti­ku­sai szemében is, a máso­dik világháború után a romániai ma­gyar is­ko­lahálózat és művelődési intézmények védelmében, a nem­ze­tiségi létfeltéte­lek kiépítésében végzett munkája za­var­ta az ak­ko­ri ha­tal­mat, szolgálta­tott okot hosszú bebörtönzéséhez. A szov­jet segítséggel megerősödő, majd ha­ta­lom­ra kerülő kom­mu­nis­ta ve­zetés ak­ko­ri­ban so­kak­ban ébresz­tett in­do­ko­latlan reményt a nem­ze­tiségi kérdés kielégítő ren­dezését il­letően. A po­li­ti­ka­i­lag naíva­kat a rend­szer fel­használta külföld felé mu­ta­tott imázsához, majd gátlásta­la­nul meg­sza­ba­dult tőlük.
Mondják, életének első tíz esz­ten­de­je meg­határoz­za az em­ber látásmódját, jel­lemét. A Nehéz kenyér már azért is érde­kes könyv, mert be­te­kintést en­ged a po­li­ti­kus Kurkó gyer­mek­korába. De több ennél. Szo­ciográfusi pon­tossággal ad hírt egy olyan világról, ame­lyet a széke­lységről írók ad­dig ritkán és felüle­te­sen érin­tet­tek. Nadrágszíjnyi földe­ken gazdálkodó sok­gyer­me­kes székely családokról van szó, ahol már a kis­gyer­mek is nap mint nap felnőtt­nek való munkát végzett, mégsem tud­tak egyről kettőre jut­ni, a min­den­na­pi be­tevő előte­remtése is foly­to­nos gon­dot je­len­tett. Bár néha úgy említik a Nehéz ke­nye­ret, mint ami nélkülözi a Tamási Áron-féle tréfás élcelődést, azért Kurkó Gyárfás önéletírásában is találni hu­mort. Igaz, nem könnyed, mint­egy fur­fan­gos el­me­gya­kor­latként be­mu­ta­tott hum­orról van szó, ha­nem da­ra­bo­sabbról, vas­ko­sabbról. A székely hu­mor skálája amúgy is széles, a baráti, fi­nom élcelődéstől egészen a dur­va szívatásig ter­jed. Be­leférnek tett­le­gességig fa­juló, csak távoli esz­tenákon, férfi­ak között meg­en­ged­hető durvább hun­cutságok is, mint például a beccselés (172. ol­dal).
Nem utolsó sor­ban említhető a könyv érde­mei között a hi­te­les székely nyel­ve­zet. Csíkszent­do­mo­kos széke­lysége szólal meg a lap­jai között, ismétel­ten ámu­lat­ra késztet­ve az ol­vasót az örökös cso­da előtt, ami nem más, mint a székely-ma­gyar nyelv.

Forrás: eirodalom.ro