A vendéglátóiparban megszokott a pincér-szakács ellentét, de még a szakács-szakács háború is. Az egyik váltás rendszerint nem állhatja a másikat, és kétnaponként megpróbálnak keresztbe tenni egymásnak, ellehetetlenítve így az étterem működését. Nem az étterem vagy a vendégek érdekeit nézik, inkább a saját földhözragadt kis egyéniségükkel vannak elfoglalva, s akkora az egójuk, hogy egy szaros kankóval se lehetne lepiszkálni az orruk hegyéről.

Így történt nálunk is a Három Gúnárban. Én mint új fiú, már a legelső nap egy torzsalkodás kellős közepébe cseppentem, s azonnal magamévá kellett tennem a chéf tanait.

– Többet nem készítünk elő zöldségeket, krumplit és egyéb alapanyagokat a másik váltásnak, mert ők sosem készítenek nekünk semmit – mondta a chéf.

Erre a másik váltás azzal válaszolt,hogy nem főzött spagettit, nem készített tálcás süteményt, nem főzött levest és nem szeletelte fel a húst.

Válaszul mi nem pucoltuk ki a kályhát.

Erre ők sem.

Mi nem cseréltük le az olajat a fritőzben.

Erre ők kikészítették nekünk az olajat, hogy cseréljük le.

Másnap mi visszakészítettük az olajat,hogy hadd cseréljék ők le.

De az olajat ugyanott kaptuk, ahová tettük, és sütöttük tovább a rossz olajban a még rosszabb krumplikat.

Egy hétig pinpongoztunk az olajjal, s a krumpli egyre rosszabb lett. Aztán a hús is.

Egy nap kiégett villanykörtét találtunk a fürdőben. Persze amiért nem cserélte ki a másik váltás szakácsa, a villanykörtét a falhoz vágtuk.

Két nappal később ők letörték az ajtót.

Erre mi bedöntöttük a falat, hadd lássák, hogy keményebbek vagyunk.

Aztán felrobbant a fritőzünk. Nem tudni mi okból.

Két nap múlva meghibásodott a szeletelőgép és levágta a konkurrens banda chéfjének az ujjait. Állitólag azért, mert mi szabotáltunk.

Közben egyre kevesebb lett a vendég és a pincérek is csatázni kezdtek. Törtek a poharak, romlott a felszerelés, akadozott az ellátás és az utánpótlás. Egy szép napon, amikor már nem bírtuk tovább idegekkel, bementünk a pincéreinkkel és összecsaptunk. A többire már nem emlékszem, csak két hét múlva tértem magamhoz, itt a kórházban. Az ápoló azt mondta, hogy a másik váltást – mert ők is idekerültek – le kellett tenniük a földszintre, mert csonkán-bonkán, éjjeliedényekkel és mankókkal felfegyverkezve itt is háborúzni akartak.

A Három Gúnár vendéglőben pedig ma már egy verebet se lehet enni. Állítólag azért, mert már nem maradt amivel. A tulajdonos nemrég jött haza Dél-Amerikából, és amikor meglátta a pusztítást és a romokat, csak a fejéhez kapott, kivette a puskáját a kocsiból és lelőtte a szomszéd mind az 50 libáját. Egy gúnárt se akart látni – mondták a szomszédok – nemhogy hármat. Később behozták őt is. Hátul van a sárga épületben, ott a parkon túl.

(Forrás: Egy bog kóré, 2009)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ